Amikor a feleségem úgy döntött, hogy megváltozik – Egy házasság határán
– Már megint elmész? – kérdeztem halkan, miközben Ágnes a kabátját vette fel az előszobában. A hangomban ott volt a fáradtság, a kétségbeesés és valami furcsa, ismeretlen félelem is.
– Igen, Zsófiéknál van egy csomó mosatlan, és azt mondták, hogy nem érnek rá. Meg hát, tudod, milyen nehéz most nekik a két gyerekkel – felelte, miközben már a cipőjét húzta.
– De hát múlt héten is ott voltál háromszor! – próbáltam visszatartani, de csak legyintett.
– Nem értem, miért baj ez neked. Segítek a gyerekeinknek. Ez nem természetes?
Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, néztem, ahogy becsukja maga mögött az ajtót, és hirtelen olyan üres lett a lakás, mintha soha nem is lett volna benne élet.
Ágnessel harmincnégy éve vagyunk házasok. Két gyerekünk van: Zsófi és Gergő. Mindketten már külön élnek, családjuk van. Régen minden olyan egyszerű volt: együtt reggeliztünk, hétvégén kirándultunk, esténként beszélgettünk. Mostanában viszont mintha minden megváltozott volna. Ágnes egyre többet jár át a gyerekekhez – főleg Zsófihoz –, főz, takarít, mosogat náluk. Gergőékhez is beugrik hetente többször. Én pedig itthon maradok egyedül.
Eleinte örültem neki. Gondoltam, végre van ideje magára és a családra is. De aztán feltűnt, hogy velem egyre kevesebbet beszélget. Ha kérdezem, hogy mi bántja, csak legyint: „Semmi bajom.” Ha megpróbálom elhívni sétálni vagy moziba, mindig van valami kifogása: „Fáradt vagyok”, „Holnap korán kelek”, „Zsófiékhoz kell mennem”.
Egyik este, amikor hazajött, leült mellém a kanapéra. A tévé halkan duruzsolt a háttérben.
– Sándor – szólalt meg hirtelen –, szerinted én jó anya vagyok?
Meglepődtem a kérdésen.
– Persze, hogy az vagy! Miért kérdezed?
– Néha úgy érzem, hogy nem vagyok elég… elég hasznos. Mintha már nem lenne rám szükség.
– Dehogyisnem! – próbáltam vigasztalni. – Nekem mindig szükségem lesz rád.
De láttam rajta, hogy ez most nem rólam szól. Valami mélyebb dologról van szó.
Másnap reggel Zsófi hívott fel.
– Apa, anya már megint itt van nálunk. Nem akarom megbántani, de néha túlzásba viszi ezt a segítést. Már mindent elpakolt a konyhában úgy, hogy semmit sem találok meg!
Nevettem volna, ha nem lett volna annyira szomorú az egész.
– Próbálj vele beszélni – mondtam halkan.
– Próbáltam. De csak azt mondja: „Majd ha te is annyi idős leszel, mint én…”
Aznap este leültem Ágnessel beszélgetni.
– Szerinted boldog vagy most? – kérdeztem tőle óvatosan.
– Nem tudom – felelte halkan. – Néha úgy érzem, hogy elveszítettem önmagam. Amióta nyugdíjba mentem… mintha kiüresedett volna az életem. A gyerekeknek legalább szükségük van rám.
– Nekem is szükségem van rád! – mondtam dühösen.
– De te nem érted… Te egész nap dolgoztál régen is, most is megvan a magad világa. Én meg csak… itthon ülök.
A szavak fájtak. Mert igazak voltak.
Egyik este Gergő is felhívott.
– Apa, anya nálunk is túlzásba viszi ezt az anyáskodást. Már a feleségem is szóvá tette… Nem lehetne vele beszélni?
Próbáltam újra és újra beszélni Ágnessel. De mintha falakba ütköztem volna. Egyre többet veszekedtünk apróságokon: ki mit főzött vacsorára, ki felejtette el bevinni a postát, ki hagyta nyitva az ablakot éjszakára.
Egyik este Ágnes sírva fakadt.
– Sándor… én félek az öregedéstől! Félek attól, hogy egyszer csak már senkinek sem fogok hiányozni!
Odaléptem hozzá és átöleltem.
– Én mindig hiányolni foglak – suttogtam.
De tudtam, hogy ez nem elég neki.
A következő hetekben próbáltam többet tenni érte: elvittem színházba, közös kirándulást szerveztem. Néha úgy tűnt, mintha visszatért volna belé az életkedv – de aztán újra visszaesett abba a körforgásba: gyerekekhez járás, segítés mindenáron.
Egy vasárnap délután családi ebédet tartottunk nálunk. Zsófi és Gergő is ott voltak a családjukkal. Ágnes egész nap sürgött-forgott a konyhában; alig ült le közénk.
Ebéd után Zsófi félrehívott.
– Apa… anya tényleg jól van? Nem lehetne valahogy segíteni neki?
Néztem Ágnest: fáradt volt és szomorú. Mintha csak egy árnyéka lett volna önmagának.
Aznap este leültünk ketten a teraszon.
– Sándor… szerinted még lehet újrakezdeni valamit ennyi idősen? Vagy már csak ennyi maradt nekünk?
Nem tudtam válaszolni neki. Csak ültem mellette csendben és fogtam a kezét.
Most itt ülök ebben az üres lakásban és azon gondolkodom: vajon tényleg ennyi lenne egy házasság vége felé? Hogy egyikünk menekül a magány elől, miközben a másik csak nézi tehetetlenül? Mit lehet ilyenkor tenni? Ti mit tennétek a helyemben?