„Miért pont velem történik ez?” – Egy házasság árnyékában
– Ki az a Zsófia? – kérdeztem remegő hangon, miközben a telefonom kijelzőjén még mindig ott villogott az ismeretlen szám. Gábor rám sem nézett, csak halkan motyogott valamit, amit nem értettem. A szívem a torkomban dobogott, a kezem izzadt, és úgy éreztem, mintha egy pillanat alatt minden, amit eddig biztosnak hittem, darabokra hullott volna.
Nem ez volt az első alkalom, hogy furcsa üzeneteket találtam a telefonján. De most először hallottam, ahogy valaki másnak mondja azt: „Szeretlek.” Az a szó, ami nekem annyit jelentett, most hirtelen elvesztette minden varázsát. Zsófia. Egy név, ami eddig semmit sem jelentett számomra, most viszont minden gondolatomat elárasztotta.
– Ne csináld ezt, Anna – próbált védekezni Gábor. – Nem úgy van, ahogy gondolod.
– Akkor hogy van? – kiabáltam rá. – Hallottam mindent! Azt mondtad neki, hogy szereted! Hogy pár nap múlva találkoztok!
A nappali falai mintha összeszűkültek volna körülöttünk. A gyerekek szerencsére anyámnál voltak hétvégére, így legalább nem kellett előttük játszanom a magabiztos anyát. Most végre kimondhattam mindazt, amit hónapok óta magamban tartogattam.
– Anna, kérlek… – Gábor hangja megtört volt. – Nem akartam, hogy így tudd meg.
– Akkor hogyan? Egy szép vacsora után? Vagy amikor a gyerekek alszanak? – gúnyolódtam keserűen.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Eszembe jutott az első találkozásunk a Margitszigeten. Akkor még azt hittem, ő az igazi. Húszéves voltam, tele álmokkal és reményekkel. Gábor pedig pont olyan volt, amilyennek elképzeltem: figyelmes, vicces, és mindenkinél jobban ismert engem. Az első csókunk után azt mondta: „Veled akarom leélni az életem.”
Most pedig itt állt előttem egy idegenként.
– Mi történt velünk? – suttogtam inkább magamnak.
Gábor leült mellém a kanapéra. Megpróbálta megfogni a kezem, de elhúztam.
– Anna… Zsófia csak… csak meghallgatott. Az utóbbi időben annyira eltávolodtunk egymástól…
Felnevettem, de inkább volt sírás, mint nevetés.
– Meghallgatott? És ezért szereted? És én? Én nem hallgattalak meg? Hányszor mondtam el neked, hogy bajban vagyok a munkahelyemen? Hányszor kértelek, hogy segíts a gyerekekkel?
Gábor lehajtotta a fejét.
– Tudom. Hibáztam. De annyira elveszettnek éreztem magam…
– És én? Én nem vagyok elveszett? – kiáltottam rá újra. – Nekem ki segít?
A csend szinte fojtogató volt. Az ablakon túl már sötétedett, a város fényei lassan kigyulladtak. Eszembe jutottak a közös nyaralások Balatonon, ahogy a gyerekek nevetve futkároztak a parton. Vajon ők mit szólnának ehhez az egészhez?
– Mit akarsz most tenni? – kérdeztem végül halkan.
Gábor sokáig hallgatott.
– Nem tudom – mondta végül. – Szeretlek téged is… de Zsófiát is…
Ez volt az a pillanat, amikor végleg összetörtem belül. Hogy lehet két embert egyszerre szeretni? Vagy csak én vagyok ennyire naiv?
Aznap éjjel alig aludtam valamit. Folyton azon járt az eszem, hogy vajon hol rontottuk el. Talán túl sokat dolgoztam az utóbbi időben? Talán nem figyeltem eléggé rá? Vagy egyszerűen csak elfáradtunk egymás mellett?
Másnap reggel Gábor már korán elment otthonról. Egyedül maradtam a gondolataimmal és a fájdalommal. Anyám hívott délelőtt.
– Jól vagy, kicsim? – kérdezte aggódva.
– Nem tudom – válaszoltam őszintén.
– Ha beszélni akarsz róla…
– Köszönöm, anya. Most inkább egyedül szeretnék lenni.
A napok teltek-múltak. Gábor egyre kevesebbet volt otthon. A gyerekek is észrevették, hogy valami nincs rendben.
– Anya, apa miért nem jön haza vacsorára? – kérdezte Dóri egyik este.
– Dolgozik, kicsim – hazudtam neki könnyes szemmel.
Végül eljött az a nap is, amikor Gábor összepakolta néhány holmiját.
– Elmegyek pár napra – mondta halkan.
Nem kérdeztem hová megy. Tudtam jól.
Az üres lakásban minden Gáborra emlékeztetett: a kávéscsésze reggel az asztalon, az illata a hálószobában, a fényképek a falon. Próbáltam erős maradni a gyerekek előtt, de esténként összeroskadtam a fürdőszobában.
Egy este Dóri odabújt hozzám.
– Anya, ugye nem fogsz sírni többet?
– Megpróbálok nem sírni – suttogtam neki.
Az idő lassan telt. Gábor néha felhívott, érdeklődött a gyerekek felől. De már nem volt ugyanaz. Egyre inkább éreztem: talán jobb lenne mindenkinek, ha külön folytatnánk.
Végül elhatároztam magam: beszélni fogok egy ügyvéddel. Nem bosszúból vagy haragból – hanem azért, mert szeretném visszakapni önmagamat. Szeretném újra megtalálni azt az Annát, aki valaha voltam: bátor, álmodozó és tele reménnyel.
Most itt ülök az ablakban és nézem az esőt. Vajon tényleg ennyi volt? Vajon lehet még újrakezdeni negyvenévesen két gyerekkel? Vagy örökre elveszítettem azt, aki valaha boldoggá tett?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb elengedni azt, aki már nem akar maradni?