„Anyósom költözési terve: Egy lakás, két család, nulla nyugalom”

– Zsuzsa, ez most komoly? – kérdeztem döbbenten, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kávém fölött próbáltam összeszedni a gondolataimat. Anyósom, Zsuzsa, szokásához híven határozottan nézett rám, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a férjemmel, Ádámmal és a kisfiunkkal költözzünk be az ő 36 négyzetméteres garzonjába. Ő pedig a lányával, Gabival elfoglalná a mi kétszobás lakásunkat – „csak ideiglenesen”, ahogy mondta.

– Nézd, Eszter, ez mindannyiunknak jó lesz – folytatta Zsuzsa. – Én eladom a lakásomat, veszek egy kis nyaralót Balatonon, Gabinak meg marad egy biztos helye, amíg nem talál magának férjet. Ti meg úgyis csak hárman vagytok, elfértek ott.

A szívem hevesen vert. Ádám csak hallgatott, ahogy mindig, amikor az anyja szólt. Aztán halkan megszólalt:

– Anya, mi még fizetjük a hitelt…

– Ugyan már! – legyintett Zsuzsa. – Nem örökre kérlek titeket erre. Csak amíg minden rendeződik.

Aznap este órákig forgolódtam. A lakásunk nem volt nagy, de a miénk volt. Minden tárgyat együtt választottunk ki Ádámmal. A gyerek szobáját én festettem ki halványkékre, amikor megszületett. Most mindezt feladni? Csak azért, mert Zsuzsa úgy döntött?

Másnap reggel Ádám próbált nyugtatni.

– Tudod, milyen anya… Ha most nemet mondunk, hónapokig nem áll velünk szóba.

– És ha igent mondunk? – kérdeztem keserűen. – Akkor meg elveszítjük az otthonunkat.

A következő hetekben Zsuzsa minden nap felhívott. Hol Gabit hozta fel példának – „szegény lányomnak is jár egy kis nyugalom” –, hol azt ecsetelte, mennyire jó lesz nekünk a garzonban: „Kevesebb takarítás! Több idő egymásra!”

Végül Ádám beadta a derekát. Én pedig úgy éreztem magam, mint akit lassan megfojtanak.

A költözés napján Gabi már ott állt a lakásunk ajtajában, kezében egy doboz virággal.

– Köszi, hogy ilyen rendesek vagytok! – mosolygott rám.

Nem tudtam rámosolyogni. A garzonban minden szűk volt: a konyhában alig fértünk el hárman, a gyereknek nem volt saját tere. Esténként hallottam Ádám sóhajtozását, de nem szólt semmit.

Két hét után kezdődtek az igazi problémák. Zsuzsa minden nap felhívott: „Miért nincs elmosogatva? Gabi panaszkodik, hogy hideg van nálatok! Nem lehetne kevesebb zajt csapni reggelente?”

Egy este kiborultam.

– Ádám! Ez így nem mehet tovább! Ez nem élet!

Ádám csak ült az ágy szélén.

– Tudom… De mit tehetnénk? Anyám nem fog visszakozni.

A következő héten Gabi bejelentette: „Anya talált egy szuper nyaralót Siófokon! Már majdnem le is foglalta.”

Éreztem, hogy egyre inkább háttérbe szorulok a saját életemben. A barátnőim kérdezgették: „Miért hagyod ezt?” De mit mondhattam volna? Hogy nálunk így működik a család? Hogy egy anyós döntése mindent felülír?

Egy este Zsuzsa átjött hozzánk. Leült velem szemben.

– Eszter, tudom, hogy nehéz neked. De hidd el, mindannyiunknak ez a legjobb.

– Nekem nem az – mondtam ki végre remegő hangon. – Nekem ez maga a pokol.

Zsuzsa döbbenten nézett rám.

– Hát ilyen önző vagy?

Felálltam. – Nem vagyok önző. Csak szeretném visszakapni az életemet.

Aznap este Ádám végre mellém állt.

– Elég volt – mondta anyjának telefonon. – Visszaköltözünk. Nem érdekelnek a terveid.

Zsuzsa napokig nem szólt hozzánk. Gabi megsértődött. De én végre újra otthon éreztem magam.

Most itt ülök a kanapén, nézem a gyerekemet játszani és azon gondolkodom: Vajon hányan vannak még így Magyarországon? Hány család adja fel önmagát csak azért, hogy megfeleljen valaki más elvárásainak? Vajon tényleg ennyit ér a családi béke?