Negyven év után: Egy hang a múltból az üvegajtón innen

– Kérem, a következő! – szólalt meg a patikusnő fáradt hangon, de én még mindig csak bámultam magam elé, a recepteket szorongatva. A sorban mögöttem valaki türelmetlenül felsóhajtott. Az esőcseppek doboltak az üvegajtón, bent fülledt volt a levegő, mindenki köhögött vagy panaszkodott az árakra. Egy idős néni előttem épp olcsóbb gyógyszer után érdeklődött.

Aztán meghallottam azt a hangot. Mélyebb lett, mint régen, de mégis… Azonnal megismertem. – Erzsi néni, maga is itt? – szólt mögülem egy férfihang.

Megfordultam. Először csak a szemeit láttam meg, aztán az arcvonásait. Ott állt előttem Takács László – az ember, akit negyven éve nem láttam. Az apám.

A világ megállt egy pillanatra. A kezem remegett, a receptek majdnem kiestek belőle. László is meglepődött, de gyorsan összeszedte magát.

– Anna… te vagy az? – kérdezte halkan.

Nem tudtam megszólalni. Csak bámultam rá, mintha szellemet látnék. A gyógyszertár zaja elhalkult körülöttünk, mintha csak mi ketten lennénk ott.

Negyven év telt el azóta, hogy utoljára láttam. Akkor még csak tizennyolc éves voltam, és ő egy veszekedés után elment otthonról. Anyám sírt, én dühös voltam. Azt mondta, visszajön, de soha többé nem jelentkezett. Azóta sem tudtam megbocsátani neki.

Most itt állt előttem, ősz hajjal, mély ráncokkal az arcán. De a tekintete ugyanolyan volt: egyszerre bűnbánó és makacs.

– Hogy vagy? – kérdezte végül.

– Hogy vagyok? – ismételtem vissza keserűen. – Negyven évig nem érdekelte.

A mögöttünk állók egyre türelmetlenebbek lettek, de egyikünk sem mozdult. A patikusnő is felnézett, érezte a feszültséget.

– Tudom, hogy hibáztam – mondta László halkan. – De most itt vagyok.

– Most? Amikor már mindegy? – sziszegtem. – Anyám meghalt tíz éve. Egyedül voltam mellette végig. Hol voltál akkor?

László lehajtotta a fejét. – Próbáltam keresni titeket… De aztán… nem volt bátorságom visszajönni.

A haragom újra fellángolt. – Nem volt bátorságod? És nekem honnan kellett volna erőt vennem mindenhez? Egyedül neveltem fel a fiamat, dolgoztam két műszakban, anyámat ápoltam! Te meg… eltűntél!

A gyógyszertárban csend lett. Mindenki minket figyelt.

– Sajnálom – mondta László alig hallhatóan.

– Mit akarsz most? – kérdeztem ridegen.

– Csak… látni akartalak. Megmondani, hogy büszke vagyok rád. Hogy megbántam mindent.

A könnyeim hirtelen eleredtek. Gyűlöltem magam ezért a gyengeségért. De annyi év magány és harag után most először éreztem: talán nekem is szükségem van valami lezárásra.

– Már késő – suttogtam.

László közelebb lépett. – Soha nincs késő, Anna. Ha engeded… szeretném bepótolni, amit lehet.

Nevettem, de inkább sírás volt az. – Mit lehet itt bepótolni? Az elveszett időt nem adja vissza senki.

A patikusnő végül megszólalt: – Kérem szépen, ha befejezték… mások is várnak.

Elvettem a gyógyszereimet és kimentem az esőbe. László utánam jött.

– Anna! Kérlek… beszéljünk! Adj egy esélyt!

Megálltam az ajtóban. Néztem ezt az öregedő férfit, aki valaha az apám volt. Vajon képes vagyok-e megbocsátani neki? Vagy örökre cipelem magamban ezt a haragot?

Az utcán elindultam hazafelé, de László léptei ott visszhangoztak mögöttem.

Most itt ülök a konyhában, nézem a gőzölgő teámat és azon gondolkodom: Vajon tényleg soha nincs késő? Lehet-e újrakezdeni negyven év után? Ti mit tennétek a helyemben?