Egy anya szíve két tűz között – Döntések, amelyek örökre megváltoztatnak mindent

– Anya, nem maradhatunk tovább nálatok! – kiáltotta Gergő, miközben az ajtófélfának támaszkodott, és próbálta visszatartani a könnyeit. Mellette állt Dóri, a felesége, karján az alig három hónapos kisfiukkal, Mátéval. A nappaliban érezni lehetett a feszültséget, mintha a levegő is nehezebb lenne.

A férjem, Laci, a sarokban ült, és csak hallgatott. Az ő szeme is vörös volt, de nem szólt semmit. Én pedig ott álltam közöttük, mint egy híd, amely bármelyik pillanatban összedőlhet.

Nem így képzeltem el az életünket. Gergő mindig is okos fiú volt, jó tanuló, tele tervekkel. Azt hittem, majd elvégzi az egyetemet, lesz egy jó állása, és csak utána alapít családot. De tavaly nyáron minden megváltozott. Egy este leültetett minket a konyhában.

– Anya, Dóri babát vár – mondta halkan.

Először azt hittem, rosszul hallok. Aztán Laci felállt az asztaltól, és csak annyit mondott: – Ez most komoly?

Azóta minden napom tele van aggodalommal. Gergőék gyorsan összeházasodtak, de pénzük nem volt saját lakásra. Mi befogadtuk őket, hiszen mit tehettünk volna? Együtt éltünk a kétszobás panelban Zuglóban: mi a férjemmel az egyik szobában, ők a másikban. Eleinte azt hittem, csak átmeneti lesz.

De ahogy múltak a hónapok, egyre több lett a vita. Dóri nehezen viselte az anyós-létet. Én próbáltam segíteni neki a babával, de sokszor úgy éreztem, inkább terhére vagyok.

– Köszönöm, hogy segítesz – mondta egyszer Dóri fáradtan –, de szeretném én csinálni…

Éreztem a távolságot köztünk. Gergő is feszült lett. Egyre többször jött haza későn a munkából – egy gyorsétteremben dolgozott, mert az egyetemet félbehagyta –, és amikor itthon volt, csak csendben ült a telefonján.

Egy este Laci rám nézett:

– Nem lehet ezt így tovább csinálni. Nekünk is kell egy kis nyugalom.

De hogyan mondjam el ezt a fiamnak? Hogy mondjam meg neki, hogy menjenek el? Hogy mondjam azt egy anyának, hogy nem tudok segíteni?

Aztán jött az a nap. Gergő és Dóri összevesztek valamin – talán azon, hogy ki fürdesse meg Mátét –, és Gergő dühösen kiviharzott a lakásból. Dóri sírt. Én próbáltam vigasztalni.

– Nem tudom, hogy fogjuk ezt bírni – mondta remegő hangon.

Aznap este leültem Gergővel beszélgetni.

– Fiam… tudom, hogy nehéz most minden. De talán jobb lenne nektek külön…

Gergő rám nézett. A szemében harag és fájdalom keveredett.

– Szóval kidobsz minket? – kérdezte.

– Nem erről van szó… csak… mindenkinek jobb lenne talán…

Aznap éjjel alig aludtam. Hallottam, ahogy Dóri halkan sír a másik szobában. Laci is forgolódott mellettem.

Másnap reggel Gergő bejelentette: – Elköltözünk Dóri anyukájához vidékre. Ott legalább lesz helyünk.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy ez lesz a legjobb mindenkinek – mégis úgy éreztem magam, mintha elveszíteném a fiamat.

Azóta eltelt három hónap. Ritkán beszélünk. Néha felhívnak videón keresztül, mutatják Mátét – már mosolyog rám –, de érzem a távolságot. Mintha valami végleg eltört volna közöttünk.

Laci próbál vigasztalni:

– Majd visszatalálnak hozzánk…

De én minden este azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Vajon tényleg segítettem nekik? Vagy csak magamat védtem?

Sokszor álmodom arról az időről, amikor Gergő még kicsi volt. Amikor még én voltam számára a biztos pont. Most pedig csak egy idegen vagyok az életében.

Vajon hány magyar család jár ugyanebben a cipőben? Hányan érzik azt, hogy két tűz között őrlődnek? És vajon lehet-e még valaha újra egység a családunkban?

„Néha azon gondolkodom: lehet-e egy anya szíve valaha is nyugodt? Vagy örökké ott marad benne ez a fájdalom és bizonytalanság? Ti mit tennétek a helyemben?”