Minden nap újra főzni Péternek: Mikor lesz elég?

– Zuzsanna, ez a rántotta hideg – hallom Péter hangját a konyhaajtóból, miközben a reggeli fény még alig szűrődik be az ablakon. A kezem remeg, ahogy a serpenyőt leteszem. Már hat óra sincs, de én már egy órája talpon vagyok, hogy minden friss legyen. Aztán Péter leül az asztalhoz, és anélkül, hogy rám nézne, hozzáteszi: – Tudod, mennyire nem szeretem a tegnapi maradékot.

A szívem összeszorul. Már megint. Minden nap ugyanaz. A munkahelyemen is csak félig vagyok jelen, mert fejben már azon jár az agyam, mit főzzek este. A kolléganőim, mint például Erika vagy Judit, gyakran kérdezik: – Zsuzsa, hogy bírod ezt? Miért nem mondod meg neki, hogy egyedül is meg tudja melegíteni a vacsorát? – De én csak mosolygok, és azt mondom: – Tudjátok, Péter ilyen. Szereti a frisset.

De vajon tényleg csak erről van szó? Vagy én vagyok az, aki hagyja magát kihasználni? Minden este rohanok haza a villamosról leszállva, a piacról cipelem a friss zöldséget, húst. Aztán főzök, mosogatok, közben Péter a tévé előtt ül, vagy a telefonját nyomkodja. Néha úgy érzem, mintha láthatatlan lennék számára.

Egyik este, amikor már harmadszor melegítem újra a levest – mert Péter késik –, belép az ajtón, és csak annyit mond: – Ugye nem a tegnapi pörköltet akarod adni? – Nem – felelem halkan –, főztem újat. De belül ordítani tudnék.

Az anyósom, Ilona néni is gyakran beszól: – Az én fiamnak mindig friss jár! Én is így csináltam negyven évig. – De vajon boldog volt tőle? Vagy csak megszokta?

Egy vasárnap délután végre összeszedem magam. Péter a nappaliban ül, én pedig leülök mellé. – Péter, beszélnünk kell. Fáradt vagyok. Nem bírom már ezt minden nap. Miért nem lehet néha maradékot enni? Vagy legalább segíthetnél…

Péter rám néz, mintha most látna először. – Zsuzsa, te mindig ilyen voltál. Mindig mindent meg akarsz oldani egyedül. Ha nem tetszik, csináljuk másképp.

A szavai fájnak. Hát tényleg csak ennyi lennék neki? Egy háztartási gép?

Aznap este nem főzök vacsorát. Csak ülök a konyhában egy pohár borral, és hallgatom a csendet. Péter zörög a hűtőben, majd dühösen becsapja az ajtót.

Másnap reggel csend van az asztalnál. Nem kérdezi meg, miért nincs reggeli. Én sem mondok semmit. A munkahelyemen Erika átölel: – Büszke vagyok rád! Végre kiálltál magadért.

De vajon elég lesz ez? Este Péter hazajön egy csokor virággal. – Sajnálom – mondja halkan –, talán tényleg túlzás volt minden nap frisset várni.

Azt hiszem, valami megváltozott bennünk azon az estén. De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon mennyi mindent vagyunk hajlandók feláldozni mások kedvéért? És mikor jön el az a pont, amikor végre magunkat választjuk?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet bírni ezt a végtelen körforgást?