Nem kell ilyen élet… – Egy magyar férfi útja az eltékozolt évek után
– Nem kell ilyen élet! – ordítottam magamban, miközben a főnököm, Károly bácsi már harmadszor csapta le az asztalra a piros dossziét. – Már megint elrontottad, Zoli! Hányszor mondjam még? A prémiumodnak lőttek, és ha így folytatod, kereshetsz új munkahelyet! – A hangja visszhangzott a fejemben, ahogy a gyár poros folyosóján vonszoltam magam kifelé.
A kezem remegett, ahogy a kabátom zsebében matatva előhúztam a buszbérletem. A 7-es busz már ott pöfögött a megállóban, de mire odaértem, becsukódott az ajtó az orrom előtt. Egy idős néni rám mordult: – Nem tud vigyázni? – Én csak bámultam rá üres tekintettel. Mindenki sietett valahová, csak én nem tudtam, hova tartok.
Otthon csend fogadott. A panelház negyedik emeletén a lift is épp elromlott. Felcaplattam a lépcsőn, közben a szomszéd, Laci bácsi épp az unokáját ölelgette az ajtóban. – Szia Zolikám! – szólt utánam. – Hát te mindig ilyen későn jársz haza? – Csak legyintettem.
A lakásban hideg volt és sötét. Ledobtam magam a kanapéra, elővettem egy sört a hűtőből. A tévében valami gagyi vetélkedő ment, de én csak bámultam a plafont. Eszembe jutottak anyám szavai: „Zolikám, harmincöt éves vagy! Mikor lesz már családod? Nézd meg a húgodat, Anikó már két gyereket nevel!”
Anikóval utoljára karácsonykor beszéltem. Akkor is csak annyit mondott: „Zoli, te mindig mindent elrontasz.” Fájt hallani tőle is. Régen jó testvérek voltunk, de mióta férjhez ment és vidékre költözött, mintha már nem is lennék fontos.
A telefonom pittyegett. Anyám írt: „Holnap jössz ebédre? Apád is vár.” Nem válaszoltam. Mit mondhattam volna? Hogy nincs kedvem hallgatni az örökös panaszkodást? Hogy elegem van abból, hogy mindenki szerint velem van baj?
A munkahelyemen is csak egy vagyok a sok közül. Régen még voltak barátaim – Gergő, Peti meg a többiek –, de ők már mind családos emberek lettek. Néha összefutunk egy sörre, de már nem ugyanaz. Csak panaszkodnak a gyerekekre, az asszonyra, a hitelre. Én meg csak bólogatok.
Egy este aztán váratlanul becsöngetett hozzám valaki. Az ajtóban ott állt Éva, a régi szerelmem. – Szia Zoli! – mosolygott bizonytalanul. – Nem zavarlak? Csak… véletlenül erre jártam.
– Gyere be – mondtam halkan.
Leültünk a konyhában. Éva keze idegesen dobolt az asztalon.
– Hallottam anyádtól, hogy mostanában nem vagy jól…
– Anyám túl sokat beszél – vágtam rá ingerülten.
– Zoli… mi történt veled? Régen mindig tele voltál tervekkel… Most meg…
– Most meg mi? Egy senki vagyok? – csattantam fel.
Éva megrezzent.
– Nem ezt mondtam… Csak aggódom érted.
– Nem kell aggódni! Nem kell ilyen élet! – kiáltottam újra magamban.
Éva csendben felállt.
– Ha egyszer beszélgetni akarsz… tudod hol találsz – mondta halkan, majd elment.
Aznap este nem tudtam elaludni. A plafont bámultam órákig. Vajon tényleg mindenki hibás körülöttem? Vagy én rontottam el mindent?
Másnap reggel anyám újra hívott. Felvettem.
– Zolikám! Apád beteg lett… Kórházba került. Nem jössz be hozzá?
A szívem összeszorult. Gyorsan felöltöztem és rohantam a kórházba. Apám sápadtan feküdt az ágyon.
– Na fiam… végre látlak – suttogta rekedten.
– Ne haragudj, hogy mostanában nem jöttem…
– Ugyan már… Tudod, én sem voltam jobb apádnak… Mindig csak dolgoztam… Anyáddal is sokat veszekedtünk miattad… De most már bánom…
Könnyek szöktek a szemembe.
– Sajnálom, apa…
– Ne sajnáld! Inkább változtass! Ne hagyd, hogy úgy járj, mint én!
Hazafelé menet végig apám szavai jártak a fejemben. Otthon leültem az asztalhoz és elővettem egy papírt. Listát írtam: mi az, amitől boldog voltam régen? Mi hiányzik most?
A válasz egyszerű volt: társaság, szeretet, célok.
Elhatároztam: változtatok. Először is felhívtam Anikót.
– Szia húgi… Ne haragudj az elmúlt hónapokért…
– Zoli! Végre! Már azt hittem sose keresel! Jövő héten gyere le hozzánk! A gyerekek is örülnének neked!
A következő napokban próbáltam kevesebbet inni. Nehéz volt. A boltban már ismertek: „Na Zoli, ma is egy dobozzal?” – kérdezte a pénztároslány mosolyogva.
– Ma csak egy üdítőt kérek – feleltem.
Otthon kitakarítottam a lakást. Régi fényképeket találtam anyámról-apámról fiatalon. Eszembe jutottak a régi családi nyaralások Balatonon, amikor még minden egyszerűbb volt.
Egy hét múlva tényleg leutaztam Anikóékhoz vidékre. A gyerekek örömmel ugrottak a nyakamba.
– Zoli bácsi! Mesélsz nekünk?
Anikó este félrehívott:
– Tudod Zoli… mindig is irigyeltelek téged. Te legalább mertél más lenni… De most már ideje lenne felnőni neked is!
Nevettem rajta.
Hazafelé azon gondolkodtam: lehet még újrakezdeni harmincöt felett? Vagy tényleg minden elveszett?
Egy este újra becsöngetett Éva.
– Hallottam apukádról… Sajnálom.
– Köszönöm… Sokat gondolkodtam mostanában… Talán ideje lenne változtatni.
Éva rám mosolygott.
– Segítek neked… De csak ha tényleg akarod!
Bólintottam.
Azóta lassan haladok előre. Még mindig vannak rossz napjaim. Néha visszaesek, néha összeveszek anyámmal vagy Anikóval. De már nem érzem magam annyira elveszettnek.
Néha azon gondolkodom: vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy nem kellenek senkinek? Hogy mindenki mást hibáztatnak a saját boldogtalanságukért?
Talán nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel… Ti mit gondoltok? Lehet még újrakezdeni ennyi év után? Vagy tényleg csak magunkra számíthatunk ebben az életben?