Anyós és józan ész között: Hogyan döntöttem úgy, hogy elhagyom a „mamabátyját”

– Már megint itt van? – kérdezte anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam nem sírni. A hangja egyszerre volt aggódó és dühös. – Mióta költöztetek össze, mintha nem is te lennél. Régen legalább nevetni láttalak.

Nem tudtam válaszolni. Csak bámultam a teáscsészémbe, ahol a filter lassan megszínezte a vizet. Az ablakon túl eső kopogott a gangon, mintha minden csepp azt mondaná: „Ébredj már fel!”

A nevem Katalin. Harmincnégy éves vagyok, budapesti könyvelő. A férjemet, Gábort, öt éve ismertem meg egy céges karácsonyi bulin. Nem volt különösebben jóképű, de kedves volt, figyelmes – legalábbis akkor még annak tűnt. Az első évben minden olyan egyszerűnek látszott. Aztán jött az esküvő, majd az első közös albérlet Zuglóban. És persze jött az anyósa is: Gáborné.

Az első jelek már a lakásavatónál megvoltak. Gáborné – mert sosem engedte, hogy másképp szólítsam – már az ajtóban kritizálta a függönyt: „Ez túl sötét, Katalin, nem lesz így elég fény.” Aztán a pogácsát: „Anyám mindig vajjal csinálta, nem margarinnal.” Gábor csak mosolygott, bólogatott, néha rám nézett bocsánatkérően. Akkor még azt hittem, majd megszokja az új helyzetet.

De nem szokta meg. Sőt, egyre rosszabb lett. Gáborné hetente háromszor jött át – hol egy fazék húslevessel, hol csak úgy „ellenőrizni”, hogy minden rendben van-e. Egy idő után már kulcsa is lett a lakáshoz. Ezt Gábor intézte el a házmesterrel – nekem szólt utoljára.

– Anyámnak nehéz egyedül – mondta Gábor este az ágyban, miközben én hátat fordítottam neki. – Legalább néha legyen társasága.

– És én? Nekem ki lesz a társam? – kérdeztem halkan.

– Ne kezdjük már megint…

Aztán csend lett köztünk. Az éjszakák egyre hosszabbak lettek.

A legrosszabbak a vasárnapok voltak. Gáborné mindig főzött valamit – általában rántott húst vagy töltött káposztát –, és elvárta, hogy mindannyian nála ebédeljünk. Ha nemet mondtam, megsértődött. Ha mentem, kritizált: „Katalin, te sosem tudod rendesen felszeletelni a kenyeret?” vagy „Gábor fiam, látod milyen sovány vagy? Nem főz neked eleget ez a lány.”

Egy idő után már csak bámultam az abroszt, és számoltam a perceket.

A barátnőim próbáltak segíteni.

– Miért nem állsz ki magadért? – kérdezte egyszer Zsuzsa egy kávézóban.

– Mert ha szólok, Gábor mindig az anyja pártját fogja…

– Akkor legalább magad miatt szólj! – mondta Zsuzsa határozottan.

De én gyáva voltam. Féltem attól, hogy elveszítem Gábort. Féltem attól is, hogy egyedül maradok.

A fordulópont tavaly karácsonykor jött el. Előző este nagy veszekedés volt: Gáborné felhívott minket este tízkor, hogy másnap reggel hétre menjünk át segíteni bejglit sütni. Mondtam Gábornak, hogy nem megyek ilyen korán.

– Anyámnak ez fontos! – kiabálta rám Gábor.

– Nekem is fontos lenne egy kis pihenés! – vágtam vissza.

Másnap reggel Gábor szó nélkül felöltözött és elment az anyjához. Én otthon maradtam. Délben kaptam egy sms-t: „Anyám kérdezi, mikor jössz.” Nem válaszoltam.

Este Gábor dühösen jött haza.

– Anyám sírt miattad! Hogy lehetsz ilyen önző?

– Én vagyok önző? – kérdeztem remegő hangon. – Évek óta tűröm ezt az egészet! Hogy mindig ő az első! Hogy sosem állsz mellém!

– Ha nem bírod anyámat, akkor…

– Akkor mi? – kérdeztem könnyes szemmel.

– Akkor gondold át ezt az egészet…

Aznap este először gondoltam komolyan arra, hogy elmegyek.

Az újév magányosan telt. Gábor minden este későig dolgozott (vagy az anyjánál volt), én pedig egyedül ültem otthon. A lakásban minden Gáborné illatát árasztotta: a konyhában az ő fűszerei sorakoztak, a nappaliban az ő horgolt terítője volt az asztalon. Mintha sosem lett volna saját otthonom.

Egyik este anyám hívott:

– Kicsim, gyere haza pár napra! Itt mindig van helyed.

Összepakoltam egy bőröndöt és hazamentem. Anyám ölelése mindennél többet ért.

Gábor három nap múlva keresett először.

– Mikor jössz haza? Anyám aggódik érted…

– És te?

– Én is… de most minden olyan zavaros…

– Akkor gondolkodj el rajta: velem akarsz élni vagy anyáddal?

Csend lett a vonalban.

Aznap este hosszú levelet írtam Gábornak. Leírtam mindent: hogy mennyire fáj ez az egész helyzet; hogy mennyire magányosnak érzem magam mellette; hogy szeretném visszakapni önmagamat; hogy nem akarok többé harmadik lenni a saját házasságomban.

Nem válaszolt rá napokig. Végül csak ennyit írt vissza:

„Sajnálom.”

A válás gyorsan ment – talán túl gyorsan is ahhoz képest, mennyi mindent beletettem ebbe a kapcsolatba. A lakást eladtuk, én visszaköltöztem anyámhoz egy időre. Újra elkezdtem élni: moziba jártam Zsuzsával, hétvégén kirándultunk a Normafánál, esténként könyveket olvastam anélkül, hogy bárki beleszólt volna.

Néha még mindig fáj. Néha még mindig hiányzik Gábor mosolya – de már tudom: valójában sosem engem választott igazán.

Most itt ülök anyám konyhájában, nézem az esőt és azon gondolkodom: vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan tűrik csendben az anyós árnyékát? Hányan hiszik el magukról, hogy csak másodikak lehetnek?

Ugye nem csak én érzem így magam? Ugye más is megtapasztalta ezt? Várom a gondolataitokat…