Egy este, amikor minden megváltozott – Egy anya vallomása

– Anya, kérlek, ne pakolj már annyit! – szólt rám Dóra, miközben a konyhapultnál próbáltam rendet rakni. A hangjában ott bujkált az a feszültség, amit már régóta éreztem kettőnk között, de sosem tudtam igazán megfogalmazni. A hétvégi látogatására hívtak az új házukba, és én igyekeztem mindent tökéletesen csinálni – mintha ezzel visszanyerhetném azt a közelséget, ami régen olyan természetes volt köztünk.

– Csak segíteni akartam – válaszoltam halkan, és próbáltam elrejteni a hangomban megbúvó szomorúságot. Dóra már régóta önálló életet él, két gyerekkel és egy férjjel, akit én sosem tudtam igazán elfogadni. Talán ezért is érzem magam mindig kívülállónak náluk.

A nappaliban a gyerekek játszottak, Dóra férje, Gábor pedig a laptopján dolgozott. Mindenki elfoglalt volt, csak én nem találtam a helyem ebben az új rendben. Este lett, vacsora után Dóra azt mondta:

– Anya, pihenj le nyugodtan, mi még beszélgetünk Gáborral.

Felmentem az emeletre, de nem jött álom a szememre. Az ablakon át néztem a kertet, ahol Dóra kislányként játszott – most pedig már anya, feleség, és mintha egy másik világban élne. Lementem egy pohár vízért, amikor meghallottam a nappaliból kiszűrődő hangokat.

– Nem bírom tovább, Gábor! Anyám mindig mindent jobban tud. Mindenbe beleszól. Nem akarom megbántani, de úgy érzem, megfulladok mellette – mondta Dóra remegő hangon.

Gábor halkan válaszolt:

– Tudom, nehéz ez neked. De ő csak jót akar. Talán magányos.

– Lehet… De én is fáradt vagyok. Két gyerek mellett nem tudok még rá is vigyázni! – tört ki belőle a sírás.

Ott álltam a sötét folyosón, kezemben a pohárral, és úgy éreztem, mintha valaki gyomorszájon vágott volna. Minden szó fájt. Hirtelen világossá vált: én vagyok a teher. Az anyaságom, ami régen mindent jelentett, most csak nyűg volt a lányomnak.

Visszamentem a szobába, de egész éjjel nem aludtam. A gondolataim kavarogtak: hol rontottam el? Miért lettem ilyen magányos? Miért nem tudok örülni annak, hogy Dóra boldog családanya?

Reggel Dóra mosolyogva jött be:

– Jó reggelt! Kávét főztem neked.

Ránéztem, és próbáltam nem mutatni a fájdalmamat.

– Köszönöm – mondtam halkan.

Egész nap próbáltam természetesen viselkedni. Segítettem főzni, játszottam az unokákkal, de minden mozdulatom mögött ott volt a félelem: vajon most is zavarom őket? Vajon minden szavam terhes?

Délután Dóra leült mellém a teraszon.

– Anya… Szeretnék valamit mondani. Tudom, hogy néha kemény vagyok veled. De hidd el, nem könnyű nekem sem. Sokat dolgozom, próbálok jó anya lenni… És néha úgy érzem, te is elvárod tőlem, hogy tökéletes legyek.

Néztem őt – az én kislányomat –, és rájöttem: ő is ugyanazt érzi, amit én. Folyton megfelelni akarunk egymásnak, miközben csak szeretetre vágyunk.

– Én csak segíteni akartam… – suttogtam.

– Tudom. De néha elég lenne csak itt lenned velünk. Nem kell mindent megoldanod helyettünk.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Megöleltük egymást – talán először őszintén hosszú idő óta.

Az este csendesebben telt. Amikor elbúcsúztam tőlük vasárnap este, Dóra azt mondta:

– Gyere máskor is! De csak úgy… magad miatt is.

Az autóban hazafelé azon gondolkodtam: vajon hány anya és lánya érzi ugyanezt? Hányan vagyunk, akik nem merjük kimondani az érzéseinket? Vajon lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani magunknak és egymásnak ennyi év után?”