A láthatatlan kert – Egy testvér árnyékában

– Miért nem szóltál, hogy megint nem evett semmit a gyerek? – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál álltam, és a kezem remegett a fakanálban. A leves már rég kihűlt, de az idegeim még forrtak. Zsófi, a bátyám lánya, csak némán bámult rám, szemeiben valami mély, kimondatlan félelem csillogott.

A bátyám, Gábor, már megint késve ért haza. Az ajtó hangosan csapódott, ahogy belépett, és a sör szaga betöltötte a szűk előszobát. – Ne kezd már megint, Anna! – mordult rám, miközben ledobta a kabátját a földre. – Egész nap dolgozom, örülj, hogy egyáltalán hazajövök.

A szívem összeszorult. Nem akartam veszekedni, de amikor megláttam a gyerekek arcán az éhséget és a fáradtságot, nem tudtam csendben maradni. – Gábor, ezek a gyerekek nem csak maguktól nőnek fel! Zsófi már napok óta alig eszik, Marci pedig egész éjjel sír. Nem veszed észre, hogy baj van?

Gábor csak legyintett. – Mindig mindent túl dramatizálsz. Régen is így voltál. Anyánk is mindig csak panaszkodott.

A múlt emlékei hirtelen törtek rám. Anyánk halála után Gábor teljesen megváltozott. Bezárkózott, elfordult tőlem és az egész világtól. Most pedig itt vagyok, harmincöt évesen, egy vidéki kisvárosban, ahol mindenki mindent tud mindenkiről – és én próbálom összetartani azt a családot, amit ő lassan szétzilál.

Aznap este Zsófi odabújt hozzám az ágyban. – Anna néni, ugye nem haragszol apára? – kérdezte halkan.

– Nem haragszom, kicsim – suttogtam vissza, de közben magamban ordítottam. Haragudtam Gáborra, haragudtam az életre, ami ilyen helyzetbe sodort minket. De leginkább magamra haragudtam, amiért nem tudok többet tenni.

Másnap reggel Marci lázasan ébredt. Az orvoshoz kellett vinnem, de Gábor sehol. Felhívtam, de ki sem csöngött a telefonja. A rendelőben a doktornő aggódva nézett rám.

– Anna, ezek a gyerekek nagyon le vannak fogyva. Mi történik otthon?

Nem tudtam mit mondani. Hazudtam valamit arról, hogy mostanában sokat betegeskednek. De láttam az orvos szemében a kételyt.

Aznap este Gábor részegen jött haza. A gyerekek már aludtak, én pedig ott ültem a sötét konyhában.

– Gábor, beszélnünk kell – kezdtem halkan.

– Most ne! Fáradt vagyok! – vágott közbe ingerülten.

– Nem érdekel! – emeltem fel a hangom. – Ezek a gyerekek szenvednek! Nem tudod ellátni őket! Segítségre van szükséged!

Gábor arca eltorzult a dühtől. – Mit akarsz tőlem? Hogy adjam oda neked őket? Hogy te legyél az anyjuk? Soha!

– Nem akarom elvenni őket! Csak azt akarom, hogy végre felelősséget vállalj! Vagy legalább engedd meg, hogy segítsek!

A csend vágni lehetett köztünk. Gábor végül csak annyit mondott: – Menj innen.

Aznap éjjel nem aludtam. Hallgattam Marci köhögését és Zsófi álmában motyogó hangját. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Miért nem tudunk normális család lenni?

A következő hetekben egyre többet voltak nálam a gyerekek. Gábor egyre később jött haza, néha napokig nem is láttuk. A szomszédok már suttogtak rólunk a boltban: „Szegény Anna, mindent magára vállal…”

Egy délután Zsófi sírva jött haza az iskolából. Az osztálytársai csúfolták: „Apád megint részeg volt tegnap!”

Leültem mellé az ágyra és átöleltem.

– Tudod, Zsófi, néha azok is hibáznak, akiket szeretünk – mondtam neki halkan.

– De miért pont velünk történik ez? – zokogta.

Nem volt válaszom.

Egy este Gábor váratlanul korán jött haza. Józan volt. Leült velem szemben az asztalhoz.

– Anna… Sajnálom – mondta halkan. – Nem tudom, mit csináljak. Néha úgy érzem, megfulladok ebben az egészben.

– Segítek neked – mondtam neki könnyes szemmel. – De ehhez neked is akarnod kell változni.

Aznap este először éreztem úgy, hogy talán van remény.

Azóta eltelt fél év. Gábor elment elvonóra, most próbál új életet kezdeni. A gyerekek lassan újra mosolyognak. Még mindig nehéz minden nap felkelni és szembenézni a valósággal, de már nem vagyok egyedül.

Néha azon gondolkodom: vajon hány család él még így körülöttünk? Hányan hallgatnak inkább, mert félnek a szégyentől vagy attól, hogy mit mondanak majd mások?

Vajon tényleg ennyire nehéz segítséget kérni? Vagy csak mi hisszük azt, hogy mindent egyedül kell megoldanunk?