Két élet árnyékában – Egy magyar feleség vallomása
– Hol voltál már megint, András? – kérdeztem remegő hangon, miközben az órára néztem. Éjfél múlt, a vacsora kihűlt az asztalon. A fiam, Gergő már rég a szobájában volt, de én nem tudtam aludni. Aznap este valami megváltozott bennem. Nem csak a szokásos késés volt ez. Valami furcsa nyugtalanság motoszkált bennem.
András rám nézett, fáradt mosollyal, mintha minden rendben lenne. – Elhúzódott a megbeszélés, tudod milyen mostanában a munka – mondta. De a tekintete elkerülte az enyémet.
Huszonhárom éve vagyunk házasok. Együtt vettük fel a lakáshitelt, együtt sírtunk Gergő első napján az iskolában, együtt nevettünk a balatoni nyaralásokon. Mindig azt hittem, hogy ilyen dolgok csak másokkal történnek meg. Hogy a férjem sosem lenne képes ilyesmire.
De aznap este valami eltört bennem. Ahogy András elment zuhanyozni, elővettem a telefonját. Soha nem tettem ilyet korábban. De most valami azt súgta: nézz bele. És ott voltak az üzenetek. Egy bizonyos „Kata” nevű nővel váltott üzenetek – szeretlek, hiányzol, mikor láthatlak újra? A szívem hevesen vert, a kezem remegett.
Másnap reggel úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Gergő épp vizsgára készült, nem akartam őt terhelni. De egész nap azon gondolkodtam: ki ez a nő? Mióta tart ez? És én hogy lehettem ennyire vak?
A következő hetekben figyeltem Andrást. Hazudott nekem – egyre ügyetlenebbül. Egyik este azt mondta, hogy vidékre kell mennie egy konferenciára. Megvártam, míg elindul, majd taxit hívtam és követtem. Egy panelház előtt állt meg, felment a harmadik emeletre. Ott várt rá Kata.
Nem bírtam tovább. Másnap felhívtam Katát – a számát megtaláltam András telefonjában. Felvettem egy semleges hangot: – Jó napot kívánok, Kovácsné vagyok, András felesége.
Csend lett a vonalban. Kata hangja remegett: – Tessék? Felesége?
– Igen – mondtam halkan. – Szeretném tudni, mióta tart ez maguk között.
Kata sírni kezdett. Kiderült: ő sem tudott rólam semmit. András neki is hazudott – azt mondta, elvált, csak egy fia van, de már nem élnek együtt.
Aznap este András hazaért, én pedig ott vártam rá a nappaliban. Gergő szerencsére nem volt otthon.
– Tudom mindent – mondtam neki halkan.
Először tagadott, aztán amikor látta, hogy mindent tudok, csak leült és sírt. Soha nem láttam még ilyennek.
– Sajnálom – suttogta. – Nem akartam bántani senkit…
– Húsz évig voltunk együtt! Hogy tehetted ezt velünk? – kiabáltam rá.
A következő hetek pokoliak voltak. Gergő is megtudta az igazat – dühös volt és csalódott. Anyám azt mondta: „Az ilyen férfi nem érdemel meg téged.” A barátnőim hol sajnáltak, hol azt mondták: „Legalább most már tudod az igazat.” De egyikük sem értette igazán, milyen érzés elveszíteni mindazt, amiben hittél.
András végül elköltözött. Kata sem bocsátott meg neki – ő is becsapva érezte magát. Én pedig ott maradtam egyedül egy félig üres lakásban, egy összetört fiúval és rengeteg kérdéssel.
Azóta eltelt két év. Még mindig nehéz bízni bárkiben is. Néha azon gondolkodom: vajon hol rontottam el? Lehetett volna másképp? Vagy egyszerűen csak ilyen az élet?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb új életet kezdeni?