„Hatvankét évesen újrakezdeni: Amikor a férjem egy jósnőért hagyott el”

– Márton, ezt most komolyan mondod? – kérdeztem, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a csésze körül. A férjem nem nézett rám, csak a padlót bámulta. – Anna, én… én nem tudok így tovább élni. Szeretem Zsuzsannát. Ő megért engem. – A hangja halk volt, de minden szava úgy vágott belém, mint a kés.

Harmincöt év. Ennyi időt töltöttünk együtt. Együtt építettük fel ezt a házat, együtt neveltük fel a két fiunkat, együtt sírtunk és nevettünk. És most itt ülök, hatvankét évesen, és azt hallgatom, hogy a férjem egy jósnő miatt elhagy. Zsuzsanna… még a neve is idegenül cseng. Egy nő, aki állítólag látja a jövőt – de az enyémet teljesen tönkretette.

Aznap este nem aludtam. A gondolataim csak kavarogtak: hol rontottam el? Miért nem vettem észre semmit? Márton az utóbbi hónapokban furcsán viselkedett: későn járt haza, sokat hallgatott, néha mintha valami titkot rejtegetett volna. De mindig azt hittem, csak a nyugdíjba vonulás miatt aggódik. Soha nem gondoltam volna, hogy valaki más van a háttérben – főleg nem egy jósnő!

Másnap reggel Márton már nem volt otthon. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Ne haragudj rám, Anna. Meg kell találnom önmagam.” A kezembe vettem a papírt, és csak bámultam rá. Ennyi? Harmincöt év után csak egy cetli?

A fiam, Gábor délután jött át. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben. – Anya, mi történt? – kérdezte aggódva. Elmondtam neki mindent. Gábor arca eltorzult a dühtől. – Ez nem lehet igaz! Egy jósnő miatt? Ez valami vicc? – kiabálta. Próbáltam nyugtatni, de magam sem hittem el igazán.

A következő hetekben minden megváltozott. A barátnőim próbáltak vigasztalni, de legtöbben csak sajnálkoztak vagy pletykáltak rólam a piacon. A szomszéd Marika néni is áthozott egy tál levest: – Tudod, Anna, az én férjem is egyszer elment egy fiatalabb nőhöz… De visszajött! – mondta biztatóan. Én csak mosolyogtam keserűen.

Az unokáim látogatása volt az egyetlen örömöm. De amikor Dorka megkérdezte: – Mama, hol van papa? – összeszorult a szívem. Mit mondjak egy ötévesnek? Hogy a nagypapája inkább hisz egy idegen nő jóslataiban, mint abban a családban, amit együtt építettünk?

Egyik este felhívott Márton. – Anna, ne haragudj rám… Nem akartam bántani téged. Csak… Zsuzsanna segít nekem megérteni magamat. Vele újra fiatalnak érzem magam… – A hangja megtört volt, de én csak sírtam.

– És velem már nem tudtad volna? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom… Talán túl sok minden történt köztünk az évek alatt.

Letettem a telefont. Aznap este elővettem a régi fényképalbumot. Néztem a képeket: esküvőnk napja, első közös karácsonyunk, Gábor és Ádám születése… Minden kép mögött egy-egy emlék – boldogság és fájdalom is.

A családunk szétesett. Ádám, a kisebbik fiam külföldön él; telefonon próbált vigasztalni: – Anya, erős vagy! Ne hagyd magad! De én csak üresnek éreztem magam.

A legnehezebb az volt, amikor Márton először jelent meg Zsuzsannával a faluban. Az emberek suttogtak mögöttük: „Nézd már, az az asszony az új szerelme… állítólag jósol is!” Éreztem magamon a tekinteteket. Volt, aki sajnált, volt, aki kárörvendett.

Egy nap Marika néni átjött hozzám: – Anna, ne hagyd el magad! Gyere velem nordic walkingra! Először nevettem rajta, de végül beadtam a derekam. A mozgás segített kicsit kiszellőztetni a fejemet.

Elkezdtem újra olvasni is: régi kedvenceimet vettem elő – Kosztolányit, Szabó Magdát –, és esténként hosszú sétákat tettem a Duna-parton. Lassan rájöttem: lehet, hogy Márton nélkül kell folytatnom az életemet.

De minden este ugyanaz a kérdés gyötört: miért nem voltam elég jó? Miért kellett neki valaki más? Vajon tényleg boldog lesz egy olyan nő mellett, aki pénzért árulja az illúziókat?

Egy év telt el azóta. Márton néha felhív; néha találkozunk az unokák miatt. Zsuzsanna még mindig vele van – legalábbis most még.

Én pedig próbálom újra megtalálni önmagamat. Néha sikerül mosolyognom; néha még mindig sírok éjszakánként.

De most már tudom: nem vagyok egyedül ezzel a fájdalommal. Sokan járnak hasonló cipőben.

Vajon tényleg lehet újrakezdeni hatvankét évesen? Vagy örökre ott marad bennem ez az űr? Ti mit tennétek a helyemben?