Nem tiltottam meg a férjemnek, hogy tartsa a kapcsolatot az első házasságából született fiával, de nem akarom, hogy a gyerek velünk éljen

– Magdi, kérlek, próbáld megérteni! – Dániel hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál ültünk. Az ablakon túl a novemberi eső kopogott, mintha csak a szívemet verte volna ütemesen. – Bence-nek most rám van szüksége. Az anyja újra férjhez ment, és azt mondta, nem tudja tovább vállalni őt. Nincs hová mennie.

A szavak úgy csapódtak belém, mint a jégeső. A kanál kiesett a kezemből. – És én? – kérdeztem halkan. – Én hová menjek? Mi lesz velünk?

Dániel felállt, odalépett hozzám, de nem tudtam ránézni. A torkomban gombóc nőtt. Hiszen tudtam, hogy Bence létezik. Tudtam, hogy Dániel szereti őt. De sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd választanom kell közte és a saját boldogságom között.

Amikor megismertem Dánielt, már túl volt egy váláson. Azt mondta, a múltat maga mögött hagyta. Én voltam az első nő, akiben újra bízni mert. Az első hónapokban minden olyan egyszerűnek tűnt: hosszú séták a Margitszigeten, közös főzések, nevetés. Néha Bence is velünk volt hétvégente. Akkor még csak vendég volt nálunk – egy aranyos kisfiú, aki szerette a palacsintámat és órákig tudott legózni.

De most… most azt várják tőlem, hogy anyja legyek valakinek, akit alig ismerek. Hogy feladjam a csendes estéket kettesben Dániellel, hogy elfogadjam: soha többé nem leszünk csak mi ketten.

– Magdi – szólt újra Dániel –, nem akarom rád erőltetni. De Bence az én fiam. Nem hagyhatom cserben.

– És én? – fakadtam ki. – Én nem számítok? Mi lesz az álmainkkal? Azzal, hogy saját gyerekünk legyen? Hogy végre csak magunkra figyeljünk?

Dániel lehajtotta a fejét. – Tudom, hogy nehéz. De Bence-nek most nincs más választása.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Hallottam Dániel halk sírását a nappaliban. Soha nem láttam még ilyennek. Másnap reggel csendben készítettem a kávét. Dániel nem szólt semmit. Csak nézett rám azokkal a szomorú barna szemekkel.

A következő héten minden megváltozott. Bence egyik este nálunk aludt – az anyja szó szerint kitette őt az ajtónál egy táskával. A kisfiú riadtan nézett rám.

– Szia Magdi néni – suttogta.

– Szia Bence – próbáltam mosolyogni, de éreztem, hogy remeg a szám.

Az első napokban mindent megtettem, hogy otthon érezze magát. Palacsintát sütöttem neki, segítettem a leckében. De ahogy teltek a hetek, egyre inkább úgy éreztem: ez már nem az én életem.

Bence mindenhol ott volt: reggelente elhagyott zoknik a fürdőben, este hangos videojátékok a nappaliban. Dániel mindent megtett érte – és közben egyre távolabb került tőlem.

Egy este kiborultam.

– Nem bírom tovább! – kiáltottam Dánielre. – Ez nem az volt, amit ígértél! Azt mondtad, együtt tervezünk jövőt! Most pedig minden róla szól!

Dániel arca eltorzult a fájdalomtól.

– Magdi… én szeretlek. De ő is az életem része! Nem tudom kettészakítani magam!

– Akkor talán nekem kell elmennem – mondtam halkan.

Aznap éjjel összepakoltam egy táskát és elmentem anyámhoz Zuglóba. Anyám szótlanul fogadott.

– Tudtam, hogy ez lesz – mondta végül. – Egy mozaikcsalád sosem egyszerű. De ha igazán szereted Dánielt, talán meg kell tanulnod elfogadni Bencét is.

Napokig sírtam. Nem tudtam dönteni: visszamenjek-e Dánielhez és próbáljam meg elfogadni Bencét? Vagy kezdjek új életet nélküle?

Végül visszamentem beszélni vele.

– Dániel… nem tudom megígérni, hogy anyja leszek Bencének. De azt sem akarom elveszíteni azt az embert, akit szeretek.

Dániel csak bólintott.

– Elég lesz annyi is, ha elfogadod őt mellettem.

Most itt ülök a nappaliban, nézem Bencét játszani és azon gondolkodom: vajon képes vagyok-e megtanulni szeretni őt? Vajon lehet-e boldog egy mozaikcsalád Magyarországon? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg választani kell szerelem és önmagunk között?