Az első találkozás – Amikor a fiam leendő apósa részegen jelent meg

– Hát, akkor egészségünkre! – harsogta László, miközben a pálinkásüveget az asztal közepére tette, és úgy nézett rám, mintha ezzel minden feszültséget el akarna simítani. A keze remegett, az arca kipirult, s már a kapuban is éreztem rajta az alkoholszagot. A fiam, Gergő, zavartan lesütötte a szemét, míg Anna, a menyasszonya, próbált mosolyogni, de a szája sarkában ott bujkált a szégyen.

Ez volt az első alkalom, hogy találkoztunk Annáék családjával. Hetekig készültem rá: új abrosz, friss virág az asztalon, húsleves, rántott hús, minden, ahogy illik. A férjem, Zoltán is öltönyt vett, pedig utoljára talán a saját esküvőnkön viselte. Minden tökéletesnek tűnt – egészen addig, amíg László be nem lépett az ajtón.

– Anyu, kérlek… – suttogta Gergő a konyhában, amikor kimentem a salátáért. – Ne szólj semmit, jó? Anna nagyon szégyelli magát.

– Nem nekem kellene szégyellnie magát – válaszoltam halkan, de láttam a fiam szemében a kétségbeesést. Az én Gergőm mindig is érzékeny volt mások problémáira. Most is inkább magára venné ezt az egész helyzetet, csak hogy Annának ne legyen rossz.

Az ebéd alatt László egyre hangosabb lett. Először csak viccelődött, aztán már a politikáról kezdett kiabálni. A férjem próbálta terelni a szót, de László nem hagyta magát.

– Tudja maga, Zoltán, hogy ezek a mai fiatalok semmit sem értenek az élethez? – bökte oda neki, miközben újabb pohár pálinkát töltött magának.

Anna anyja, Ildikó csak szorította a szalvétáját és néha bocsánatkérően rám pillantott. Éreztem rajta, hogy ez nem az első ilyen alkalom. Talán évek óta így élnek: csendben tűrve László kirohanásait.

A desszertnél már mindenki feszengve ült. Gergő és Anna egymás kezét szorították az asztal alatt. A férjem rám nézett: „Mit tegyünk?” – kérdezte némán a tekintetével.

Vacsora után Anna sírva fakadt a kertben.

– Sajnálom… annyira szégyellem magam – zokogta. – Apa nem mindig ilyen… csak mostanában…

– Drágám – öleltem át –, nem te tehetsz róla. De mondd el őszintén: készen állsz arra, hogy egy ilyen családba házasodj be?

Anna csak bólintott. Láttam rajta az elszántságot és a félelmet is.

Az este végén László alig tudott felállni az asztaltól. Ildikó karolta át és suttogva kérte: „Gyere haza, Laci!” Gergő némán nézte őket.

Miután elmentek, csendben ültünk a nappaliban. A férjem törte meg a csendet:

– Ez most mit jelent? Hozzáadjunk egy ilyen családhoz?

– Nem tudom – mondtam őszintén. – De azt tudom, hogy Gergő boldogsága mindennél fontosabb.

Azóta napok teltek el. Gergő és Anna próbálnak úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de érzem rajtuk a feszültséget. Éjszakánként azon gondolkodom: vajon mit tehetnék? Szóljak bele? Vagy hagyjam őket dönteni?

Tegnap este Gergő leült mellém.

– Anyu… félek. Mi lesz, ha apa megint így viselkedik az esküvőn? Vagy ha egyszer én is ilyen leszek?

– Te sosem leszel ilyen – mondtam határozottan. – De azt is tudnod kell: nem csak Annát veszed el, hanem az egész családját is.

Most itt ülök és azon töprengek: hol húzódik a határ? Meddig kell tűrnünk mások hibáit a szeretet nevében? És vajon van-e jogom beleszólni a fiam döntésébe?

„Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen első benyomást? Vagy inkább figyelmeztetnem kellene Gergőt arra, hogy mire számíthat?”