Még mindig nem az, akit anyám akart – Egy magyar családi dráma belülről

– Nem! Nem akarom, hogy még egyszer idehozd azt a fiút! – csattant fel anyám, ahogy becsaptam magam mögött az ajtót. A szívem a torkomban dobogott, a kezem remegett. Zoli kint várt a lépcsőházban, és én csak egy pillanatra néztem vissza anyámra, aki dühösen törölgette a konyhapultot. – Hallod, Anna? – fordult apámhoz, aki inkább elbújt az újság mögé. – Ez a Zoli… hát nem látod, hogy semmirekellő? Nem dolgozik rendesen, csak lógatja a lábát! Hát ilyen férfit akarsz a lányodnak?

– Anya, kérlek… – próbáltam halkan, de már késő volt. Anyám hangja betöltötte az egész lakást. – Nem érdekel! Addig nem jöhet ide, amíg én ebben a házban vagyok! És ha te is így folytatod, Anna, mehetsz vele!

Akkor éreztem először, hogy mennyire egyedül vagyok. Apám csak sóhajtott, de nem szólt semmit. A bátyám, Gergő már rég elköltözött, őt nem érdekelte semmi. Csak én maradtam itt, ebben a panelban, ahol minden falnak füle van.

Zoli odakint várt rám. – Mi van? – kérdezte halkan. – Megint balhé volt? Bólintottam. – Menjünk innen – suttogtam.

A buszon ülve próbáltam visszanyelni a könnyeimet. Zoli átkarolt. – Ne törődj vele. Majd megszokja. Majd rájön, hogy szeretlek.

De anyám nem szokta meg. Sőt, ahogy telt az idő, egyre jobban utált mindent, ami Zolival kapcsolatos volt. Ha elmentem hozzájuk hétvégén ebédre, csak fanyar megjegyzéseket kaptam: – Na, megjöttél? És hol van az urad? Még mindig nincs rendes munkája? Vagy most épp melyik gyárban van?

Zoli közben tényleg próbálkozott: dolgozott raktárosként egy logisztikai cégnél, aztán elment egy építkezésre segédmunkásnak. De sosem volt elég jó anyám szemében.

Aztán jött az első nagy veszekedés Zolival is. Egyik este későn jött haza, büdös volt a sörszagtól. – Hol voltál? – kérdeztem dühösen.
– A fiúkkal voltam lent a kocsmában. Csak egy sört ittam.
– Mindig csak egy sört… De közben meg nincs pénzünk kajára!
– Ne kezd már te is! Elég volt anyádból! – kiabált vissza.

Aznap este sírva aludtam el. Másnap reggel Zoli bocsánatot kért. Megígérte, hogy többet nem lesz ilyen. Hittem neki.

Közben anyám minden nap hívott: – Anna, gyere haza! Itt lenne helyed! Miért szenvedsz egy ilyen mellett? Nézd meg a Katit a szomszédból! Az ő lánya ügyvédhez ment férjhez! Te meg…

– Anya, én szeretem Zolit! Nem hagyom el csak azért, mert neked nem tetszik! – kiabáltam vissza egyszer.
– Majd meglátjuk meddig tart ez a szerelem! – vágta rá gúnyosan.

Aztán jött az első közös albérlet Zuglóban. Egy lepukkant garzon, penészes falakkal és nyikorgó ággyal. De nekünk ez volt az otthon. Zoli dolgozott, én is találtam munkát egy könyvelőirodában. Próbáltunk boldogulni.

De minden hónap végén ugyanaz: számoltuk a forintokat, hogy kijövünk-e fizetésig. Néha Zoli elment éjszakára dolgozni biztonsági őrként is. Fáradt volt és ideges.

Egyik este összevesztünk azon, hogy nincs pénzünk normális kajára.
– Miért nem keresel többet? – csattantam fel.
– Mit gondolsz, mit csináljak? Lopjak? Vagy menjek vissza Londonba mosogatni?
– Nem tudom… csak elegem van ebből az egészből!

Másnap reggel anyám hívott: – Na mi van? Már veszekedtek is? Mondtam én!

Aztán jött a váratlan fordulat: terhes lettem. Amikor megtudtam, sírtam örömömben és félelmemben is.
Zoli először csak nézett rám nagy szemekkel.
– Biztos vagy benne?
– Igen… két tesztet is csináltam.
– Akkor most mi lesz?
– Nem tudom… De együtt megoldjuk!

Anyám persze kiborult: – Most aztán végképp tönkreteszed az életed! Egy gyerek melletted és egy ilyen férfi mellett?
Apám csak csendben megsimogatta a vállamat: – Ne aggódj kislányom… valahogy lesz.

A terhesség alatt minden nehézség duplán fájt: pénzhiány, albérleti gondok (a tulaj ki akart rakni minket), Zoli fáradtsága és anyám folyamatos beszólásai.

Aztán megszületett Bence. Amikor először tartottam a karomban, minden félelem eltűnt egy pillanatra. Zoli sírt örömében.
De anyám még ekkor sem tudott örülni igazán: – Szép baba… de remélem nem lesz olyan lusta mint az apja!

Az első hónapok pokolian nehezek voltak: Bence sokat sírt, én kialvatlan voltam, Zoli idegesen járt dolgozni és néha mégiscsak lement sörözni esténként.
Egy este kiborultam:
– Elegem van! Mindenki csak engem bánt! Te is eljársz otthonról, anyám is csak szid!
Zoli átölelt:
– Sajnálom… próbálok jobb lenni…

Aztán egyszer csak minden megváltozott: Zolit kirúgták az építkezésről. Hetekig nem talált munkát. Anyám persze rögtön hívott:
– Na ugye! Mondtam én! Most mit csinálsz? Hozd haza a gyereket!
De én maradtam. Mert hittem abban, hogy együtt erősebbek vagyunk.

Végül Zoli talált munkát egy autószerelő műhelyben. Keveset keresett ugyan, de legalább dolgozott újra. Lassan-lassan javult minden: Bence nőtt, én visszamentem dolgozni részmunkaidőben.
Anyám néha meglátogatott minket – mindig hozott valami kaját vagy pelenkát Bencének –, de Zolival alig beszélt.

Egyik vasárnap nálunk ebédeltünk mindannyian. Anyám egyszer csak megszólalt:
– Tudod Anna… lehet hogy tévedtem Zolival kapcsolatban. Látom hogy szereti a gyereket… és téged is.
Zoli csak bólintott csendben.

Most itt ülök este a kanapén, Bence már alszik. Zoli mellettem olvasgat valamit telefonon. Anyám üzenetet írt: „Szeretlek kislányom.” Elmosolyodom.

Vajon tényleg ennyire fontos mások véleménye? Vagy elég ha hiszünk egymásban és magunkban? Ti mit gondoltok erről? Várom a gondolataitokat.