„Anya adott pénzt Katának lakásra, én pedig semmit sem kaptam. Tényleg kevésbé vagyok fontos?”

– Miért nem szóltál nekem erről előbb, anya? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam nem sírni. A szívem a torkomban dobogott, a kezem ökölbe szorult az asztallapon. Anya csak lesütötte a szemét, és a kávéscsészéjét forgatta.

– Nem akartalak megbántani, Zsófi – mondta halkan. – Tudod, hogy mindig is önálló voltál. Kata viszont… neki most nagy szüksége volt rá.

Azt hittem, elájulok. Mindig is én voltam az, aki nem panaszkodik, aki mindent magának intéz. Az egyetem alatt is dolgoztam, hogy ne kelljen pénzt kérnem. Most harmincnégy éves vagyok, albérletben élek a barátommal, és minden hónapban számolgatjuk a forintokat. Kata viszont – a húgom, aki mindig is anyás volt – most kapott tőle tízmillió forintot egy új lakásra Budán.

– És én? Nekem soha nem ajánlottad fel, hogy segítesz – mondtam végül, és éreztem, ahogy a düh elönti az arcomat.

Anya csak sóhajtott.

– Te nem kérted. Mindig azt mondtad, megoldod egyedül.

Felnevettem, de inkább volt sírás, mint nevetés.

– Mert azt hittem, mindkettőnknek ugyanannyit jelentünk neked! Hogy nem kell kérni ahhoz, hogy szeress vagy törődj velem!

Csend lett. A konyhaablakon át beszűrődött a villamos csilingelése. Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy anya igazságos. Hogy mindkettőnket ugyanúgy szeret. De most úgy éreztem magam, mint egy idegen ebben a családban.

Kata persze nem értette a problémámat. Amikor felhívtam, csak ennyit mondott:

– Zsófi, ne haragudj rám! Anya ajánlotta fel, én csak elfogadtam. Neked is segítene, ha kérnéd.

– De miért kellene kérnem? – fakadtam ki. – Miért nem gondolt rám magától?

A barátom, Gábor próbált vigasztalni este otthon.

– Lehet, hogy anyukád tényleg azt hiszi, neked nincs szükséged segítségre – mondta óvatosan. – Mindig is te voltál az erős.

– De én is fáradt vagyok – suttogtam. – Én is szeretném érezni, hogy fontos vagyok neki.

Aznap este alig aludtam valamit. Az emlékek kavarogtak bennem: amikor Kata beteg volt gyerekként, anya napokig mellette ült a kórházban; amikor én estem el biciklivel és eltört a karom, csak annyit mondott: „Erős vagy te ehhez.” Akkor még büszke voltam rá. Most már csak ürességet érzek.

A következő héten minden családi ebéd kínos volt. Apa próbált viccelődni, de mindenki érezte a feszültséget. Kata kerülte a tekintetemet. Anya pedig mintha öregedett volna tíz évet egy hét alatt.

Egy vasárnap végül kiborultam.

– Miért nem szeretsz engem úgy, mint Katát? – kérdeztem anyától sírva.

Ő csak nézett rám könnyes szemmel.

– Zsófi… Én mindkettőtöket szeretlek. De te mindig olyan erősnek tűntél! Azt hittem, nincs szükséged rám.

– De szükségem van! – kiáltottam rá. – Szükségem van rád! Csak sosem mertem kimutatni.

Aztán mindketten sírtunk. Apa némán simogatta anya vállát. Kata átölelt hátulról.

Azóta eltelt három hónap. Anya próbál kiegyenlíteni: felajánlotta, hogy segít nekünk is lakást venni. De már nem az összeg számít. Hanem az érzés: hogy végre kimondhattam, mennyire fájt az egész.

Most már tudom: néha az erősnek látszók is vágynak szeretetre és törődésre. Néha nekünk is ki kell mondani az érzéseinket – még ha fáj is.

Ti mit tennétek a helyemben? Harcolnátok az igazságotokért vagy inkább elengednétek? Vajon tényleg csak az kap szeretetet, aki hangosabban kéri?