Anyám nem akar segíteni az unokáival – Egy budapesti egyedülálló anya küzdelmei
– Anya, kérlek, csak néhány órára vigyázz rájuk! – könyörögtem, miközben a konyhapultnak támaszkodva próbáltam elfojtani a sírást. A három gyerek ott játszott a nappaliban, a legkisebb, Marci, épp a szőnyegen ült és valami régi plüssmacit rágcsált. Anyám arca kemény volt, mint mindig, amikor nemet akart mondani.
– Zsuzsa, én már nem vagyok fiatal. Nekem is megvan a magam élete. Nem tudom vállalni ezt a terhet – felelte halkan, de határozottan.
A szívem összeszorult. Mióta Gábor meghalt – már fél éve –, minden nap úgy érzem, mintha egy végtelen lejtőn csúsznék lefelé. A temetés óta anyám egyszer sem ajánlotta fel, hogy segít. Mindig csak azt mondja: „Erős vagy, Zsuzsa. Megoldod.” De én már nem érzem magam erősnek.
Aznap este, miután anyám elment, leültem a gyerekek mellé. Anna, a legnagyobb lányom, csendben rajzolt. Lilla, a középső, folyton kérdezgetett: „Anya, mikor jön haza apa?” Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őket.
Másnap reggel korán keltem. A panelházban minden zaj visszhangzik; hallottam, ahogy a szomszéd néni már főzi a kávét. A gyerekeket sietve öltöztettem, közben fejben már a munkahelyemen jártam. Egy könyvelőirodában dolgozom Óbudán, de csak részmunkaidőben tudnak alkalmazni. A fizetés alig elég a számlákra és az élelmiszerre.
– Anya, ma is későn jössz haza? – kérdezte Anna reggelinél.
– Igyekszem sietni, kicsim – hazudtam neki. Tudtam jól, hogy megint csak este érek haza, amikor már mindhárman fáradtan várnak rám.
A bölcsődében Marci sírva kapaszkodott belém. Az óvónő sajnálkozva nézett rám:
– Zsuzsa, nagyon fáradtnak tűnsz. Nincs senki, aki segítene?
Csak megráztam a fejem. Nem akartam elmondani neki az igazat: hogy anyám inkább elmegy barátnőkkel kávézni vagy kirándulni, mintsem hogy az unokáival legyen.
A munkahelyemen is egyre nehezebben bírtam. Főnököm, Katalin néni gyakran szólt rám:
– Zsuzsa, figyelj oda! Ezeket a számlákat már tegnap le kellett volna adni!
Próbáltam összeszedni magam, de fejemben csak az járt: mi lesz holnap? Mi lesz egy hónap múlva? Hogyan fogom kifizetni a villanyszámlát?
Egyik este Anna sírva jött oda hozzám:
– Anya, Lilla azt mondta, hogy te is el fogsz menni…
A szívem majd megszakadt. Letérdeltem eléjük:
– Soha nem hagylak el titeket! Minden rendben lesz! – mondtam nekik, de magamban tudtam: ez nem igaz. Semmi sincs rendben.
A hétvégék voltak a legnehezebbek. Mindenki más családokkal ment játszótérre vagy kirándulni. Mi otthon maradtunk; nem volt pénzünk semmire. Néha Lilla panaszkodott:
– Miért nem megyünk mi is állatkertbe? Az ovis csoportból mindenki volt már!
Próbáltam kitalálni valamit: papírból hajtogattunk állatokat, meséket olvastam nekik. De láttam rajtuk: nem ugyanaz.
Egy vasárnap délután váratlanul becsöngetett anyám. Meglepődtem; ritkán jött át csak úgy.
– Hoztam egy kis süteményt – mondta feszengve.
A gyerekek örültek neki, de én nem tudtam mit kezdeni vele. Leültünk teázni.
– Zsuzsa… – kezdte halkan –, tudom, hogy haragszol rám. De én tényleg nem bírom már ezt a tempót. Nekem is fáj Gábor halála…
Ránéztem; először láttam rajta őszinte fájdalmat.
– De anya… én egyedül vagyok ebben! Te legalább választhatsz! Nekem nincs választásom! – tört ki belőlem.
Csend lett. Csak Marci motyogott valamit a plüssmacinak.
Anyám végül felállt:
– Próbálok majd többet segíteni… de ne várj tőlem csodát.
Nem tudtam eldönteni: örüljek-e ennek vagy inkább sírjak.
Azóta néha átjön egy-egy órára, de legtöbbször még mindig egyedül vagyok mindennel. Néha úgy érzem, beleőrülök ebbe az örökös körforgásba: munka-gyerekek-számlák-fáradtság-félelem.
De minden este lefekvés előtt végignézek a gyerekeimen és azt kérdezem magamtól: Vajon elég jó anya vagyok? Vajon egyszer majd megértik, mennyit jelentettek nekem ezek a harcok?
Ti mit tennétek az én helyemben? Ti is éreztétek már úgy, hogy mindenki magára hagyott?