Amikor a gyerekek elfelejtik az anyjukat: Egy magyar nyugdíjas tanárnő vallomása

– Dóra, kérlek, csak öt percet beszélj velem! – könyörgök a telefonba, miközben a hajnali fény beszűrődik a panel ablakán. A vonal másik végén sóhaj. – Anya, most nem érek rá. A gyerekek még alszanak, nekem dolgoznom kell. Majd hívlak, jó? – És már csak a sípolás marad.

A nevem Szabó Katalin. 69 éves vagyok, nyugdíjas magyar szakos tanárnő. Egész életemet a XVIII. kerületben éltem le, egy szürke panelházban, ahol mindenki ismerte egymást – legalábbis régen így volt. Férjem, Lajos, villanyszerelő volt. Nem voltunk gazdagok, de mindenünk megvolt: szeretet, összetartás, két lány – Dóra és Réka. Minden este együtt vacsoráztunk, Lajos vicceket mesélt, én pedig verseket olvastam fel. Azt hittem, ez örökké tart.

De Lajos öt éve meghalt. Egyik napról a másikra maradtam egyedül ebben a lakásban. Az első hónapokban Dóra minden hétvégén jött a két unokámmal. Réka is hívott Németországból, ahol ápolónőként dolgozik. Aztán valahogy minden megváltozott.

A nyugdíjam 93 ezer forint. Ha befizetem a rezsit és a gyógyszereimet, alig marad valami ételre. Néha azon gondolkodom, hogy veszek-e kenyeret vagy inkább kiváltom a vérnyomáscsökkentőt. Egyik nap Dórát hívtam:

– Kislányom, tudnál segíteni egy kicsit? Mostanában nehezen jövök ki a pénzből…
– Anya, nekem is nehéz! A gyerekeknek különórák, Gábor elvesztette az állását… Nem tudok most adni.
– Értem… csak gondoltam…
– Majd ha jobb lesz, szólok!

Letette. Azóta sem keresett.

Réka mindig azt mondja: „Anya, itt minden drága! A lakbér Münchenben horrorisztikus.” Néha küld egy képet a telefonon: mosolyog egy idegen parkban, idegen emberekkel. Azt mondja, majd hazajön karácsonykor. De tavaly is csak egy csomag csokoládét kaptam tőle postán.

A szomszédok közül már alig él valaki. Bözsi néni múlt hónapban halt meg – három napig senki sem vette észre. Azóta félek esténként elaludni: mi van, ha velem is ez lesz? Néha lemegyek a játszótérre csak azért, hogy halljam a gyerekzsivajt. Nézem őket: vajon az én lányaim is ilyen boldogok voltak régen?

Egyik nap eladtam az aranyláncomat – Lajostól kaptam az ezüstlakodalmunkra. A zálogházban egy fiatal fiú vette át tőlem.
– Ez szép darab – mondta.
– Az volt… – suttogtam.
A pénzből vettem egy kis húst és új szemüveget. De amikor este elővettem Lajos fényképét, sírva fakadtam.

Egyszer rajtakapott Marika néni a kukánál.
– Kati, mit keresel ott?
– Csak… üres üvegeket gyűjtök az unokáknak.
– Ne hazudj nekem! Tudom, milyen nehéz most mindenkinek…
Leültünk a padra. Ő is sírt.

Réka egyszer felhívott:
– Anya, miért nem költözöl be egy idősek otthonába? Ott legalább társaságod lenne.
– Mert ez az otthonom! Itt nőttetek fel! Hogy hagyhatnék itt mindent?
– De hát egyedül vagy…
– Egyedül is jobb, mint idegenek között.

Dóra új lakást vett Zuglóban. Meghívott az avatásra. Ott álltam a sarokban, néztem a modern bútorokat, a nagy tévét. Senki sem kérdezte meg: „Hogy vagy anya?” Csak arról beszéltek, ki milyen autót vett és hova mennek nyaralni.

Karácsonykor egyedül ültem a konyhában. A rádióból csendült fel Cserháti Zsuzsa hangja: „Édes kisfiam…” Éreztem, hogy valami összeszorul bennem. Felhívtam Dórát:
– Boldog karácsonyt kívánok!
– Neked is anya! Most sietünk vacsorázni Gábor szüleihez… majd beszélünk!
Letette.

Réka csak üzent: „Sajnálom anya, ügyeletes vagyok.”

Azóta esténként csak ülök az ablakban és nézem a várost. Néha elképzelem, hogy Lajos leül mellém.
– Kati, ne add fel! – mondja mosolyogva.
De csak a radiátor zúgását hallom.

A múlt héten elmentem az iskolához, ahol tanítottam. Megálltam a kerítés mellett és hallgattam a gyerekeket. Egy fiú odajött:
– Néni, mit keres itt?
– Csak nézem az iskolát… régen itt tanítottam.
– Akkor maga Szabó néni? Anyukám mesélt magáról!
Elmosolyodtam – talán mégsem felejtett el mindenki.

De amikor hazaértem, újra rám tört az üresség. Vajon hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl keveset vártam vissza? Lehet-e jól szeretni úgy, hogy közben önmagunkat is megőrizzük?

Most már csak azt remélem: egyszer talán visszatalálnak hozzám a lányaim. Vagy legalább valaki meghallja ezt a történetet.

Mondd meg nekem: tényleg így kell ennek lennie? Ti is érzitek néha ezt az űrt? Vajon megéri mindent feláldozni azokért, akiket szeretünk?