Elvesztettem az unokámat egy tál sütemény miatt?

– Nem adok több pénzt, Zoli! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál álltam, kezem a lisztes tálban. Zoltán, a vejem, dühösen nézett rám, szeme szinte szikrázott. A kis Anikó ott ült a sarokban, és csendben morzsolgatta a kezeit.

– Nem is nekem kell, hanem Anikónak! – vágott vissza Zoli. – Mindig azt mondod, hogy szereted, de amikor egy kis édességről van szó, már sajnálod rá a pénzt.

A szívem összeszorult. Hát nem látja, hogy mindenemet nekik adom? Hogy egész életemben csak dolgoztam, hogy nekik jobb legyen? A férjem halála óta egyedül viszem a házat, a kertet, a tyúkokat – és most még azt is a fejemhez vágják, hogy fukar vagyok.

– Nem arról van szó – próbáltam halkan mondani –, csak nem akarom, hogy Anikó minden nap cukrosat egyen. Régen is megvoltunk kalács nélkül.

Zoli felállt, és úgy nézett rám, mintha valami idegen lennék. – Régen minden más volt, mama. Most már nem te döntesz mindenben.

Azzal karon fogta Anikót, és szó nélkül elviharzottak. Ott maradtam a konyhában, a félkész tésztával, és csak néztem utánuk. A csend szinte fájt.

Aznap este órákig ültem az ablakban. Néztem a sötét udvart, ahol régen Anikó kergette a tyúkokat. Hallottam a nevetését, ahogy a kút mellett ugrándozott. Most csak a szél fújt végig az udvaron.

Másnap hiába vártam őket. Nem jöttek. Sem aznap, sem utána. Próbáltam hívni a lányomat, Évát – de vagy nem vette fel, vagy csak annyit mondott: „Most nem alkalmas.”

A faluban is beszélni kezdtek. A boltban Marika néni félhangosan súgta az eladónak: – Hallottad? A Mariéknál nagy balhé volt. Állítólag pénzen veszekszenek.

Szégyelltem magam. Mintha én lennék a hibás mindenért. Pedig csak jót akartam. Csak azt akartam, hogy Anikó egészséges legyen, hogy ne szokjon rá az édességre. De lehet, hogy tényleg túl szigorú voltam?

Hetek teltek el. Minden nap megsütöttem Anikónak a kedvenc mákos kalácsát – hátha mégis betoppan. De csak a csend volt a vendégem.

Egy este Éva végre felvette a telefont. – Anya, most komolyan… Miért kellett így beszélned Zolival? Tudod jól, mennyire érzékeny mostanában.

– Éva, én csak… – próbáltam magyarázni –, csak féltem Anikótól. Nem akarom, hogy beteg legyen.

– De hát nem érted? – tört ki belőle a sírás. – Nekünk is nehéz most! Zoli elvesztette az állását, alig tudunk kijönni. És te… mindig csak kritizálsz!

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Kritizálok? Én? Hiszen csak segíteni akartam…

Azóta sem láttam Anikót. Minden nap hiányzik. Néha hallom a hangját az udvaron – de csak képzelem.

A faluban már mindenki tudja: nálunk baj van. A templomban is kerülik a tekintetemet. Mintha valami bűnt követtem volna el.

Egy este kopogtak az ajtón. Reménykedve nyitottam ki – de csak a postás volt egy levéllel. Anikó rajzolt nekem egy napocskát és egy szívet: „Szeretlek, mama.”

Sírtam egész éjjel.

Most itt ülök az ablakban, nézem az üres udvart. Vajon tényleg én rontottam el mindent? Lehetett volna másképp? Vagy néha egyszerűen túl mélyek a sebek?

Mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen családi vitát? Vagy vannak dolgok, amiket már nem lehet helyrehozni?