Mit csinál a férjem csütörtök esténként?

– Miért nem mondod el végre, hova mész csütörtök esténként? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem görcsösen szorította a névtelen levelet. A papír sarka már elázott a könnyeimtől, de nem tudtam elengedni. Gábor rám nézett, szemeiben fáradtság és valami megmagyarázhatatlan félelem csillant.

– Már megint ezzel jössz, Anna? – sóhajtott fel, és hátat fordított nekem. – Egyszerűen csak találkozom a barátaimmal. Szükségem van egy kis levegőre.

Hazudik. Tudom, hogy hazudik. A levélben világosan leírták: „Ha tudni akarod, mit csinál a férjed csütörtök esténként, menj el a Bartók Béla útra fél nyolckor.” Azóta nem alszom rendesen. Minden csütörtök egy újabb gyötrelem. Vajon tényleg csak sörözni jár? Vagy valami sokkal rosszabb?

Aznap este, amikor először követtem őt, a szívem majd kiugrott a helyéről. A villamoson ültem, néztem az ablakon át az esőtől fénylő utcákat, és próbáltam nem sírni. Gábor leszállt a Móriczon, majd elindult egy kis mellékutcába. Követtem, de közben minden lépéssel egyre jobban szégyelltem magam. Mi lett belőlem? Egy féltékeny, gyanakvó feleség?

Aztán megláttam őt egy presszóban ülni egy nővel. A nő fiatalabb volt nálam, hosszú barna haja volt, és nevetett Gábor viccein. Az arcom égett a megaláztatástól. Hazamentem, és egész éjjel sírtam.

Másnap reggel Gábor úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Megpróbáltam nem gondolni rá, de minden mozdulata gyanús lett. Amikor rám mosolygott, csak azt láttam benne: árulás.

A következő héten már nem bírtam tovább. Amikor hazaért, rávágtam az ajtót.

– Ki az a nő? – kérdeztem dühösen.

– Milyen nő? – nézett rám értetlenül.

– Ne játszd meg magad! Láttalak benneteket múlt héten. Mi folyik köztetek?

Gábor arca elsápadt. Egy pillanatig azt hittem, összeesik.

– Anna… ez nem az, aminek látszik.

– Akkor mondd el! – kiáltottam rá.

Leült az ágy szélére, és fejét a kezébe temette.

– Ő… ő a húgom. Nem akartam elmondani neked, mert sosem beszéltem róla. Régen elvesztettük egymást szem elől. Most találtam meg újra.

Megdermedtem. Húga? Soha nem említette, hogy lenne testvére. Mindig azt mondta, egyke.

– Miért titkoltad el előlem? – kérdeztem halkan.

– Mert szégyelltem magam. Az apám miatt ment el otthonról tizenhat évesen. Évekig nem hallottunk róla semmit. Most keresett meg engem… Nem akartam felkavarni az életedet.

Nem tudtam mit mondani. Egyszerre éreztem dühöt és megkönnyebbülést. De valami még mindig nem stimmelt.

Aznap este felhívtam Évát, a legjobb barátnőmet.

– Szerinted igazat mondott? – kérdeztem tőle kétségbeesetten.

– Anna, ha tényleg van húga, miért nem mutatta be neked? Valami itt nagyon bűzlik…

A következő csütörtökön újra követtem Gábort. Most már nem volt bennem bűntudat – tudni akartam az igazságot. A presszóban ismét ott volt a nő. De most közelebb mentem hozzájuk, és hallottam, ahogy Gábor azt mondja:

– Nem bírom tovább ezt a kettős életet… Anna mindjárt rájön mindenre.

A nő megsimogatta Gábor kezét.

– Akkor mondd el neki végre! Vagy válassz közülünk!

A világ összedőlt bennem. Nem a húga volt… hanem a szeretője.

Hazamentem, és órákig ültem némán a sötétben. Amikor Gábor hazaért, csak annyit mondtam:

– Tudom az igazat.

Ő leült mellém, és sírva fakadt.

– Sajnálom… Nem akartalak bántani… De már régóta boldogtalan vagyok melletted.

Nem szóltam semmit. Csak néztem ki az ablakon, ahogy az eső kopogott az üvegen.

Azóta minden megváltozott. Gábor elköltözött, én pedig egyedül maradtam a két gyerekkel és a rengeteg kérdéssel: hol rontottuk el? Miért nem vettem észre korábban? Vajon lehet-e még újrakezdeni valaha?

Talán sosem kapok választ ezekre a kérdésekre. De egyet biztosan tudok: néha az igazság fájdalmasabb minden hazugságnál.

Vajon ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb inkább továbblépni?