Add vissza a lakást, anya – Egy elveszett otthon megrázó története
– Anya, kérlek, gondold át még egyszer! – Gábor hangja remegett, de a tekintete kemény volt. Az asztalnál ültem, a kezem a porcelán csészén pihent, és éreztem, ahogy az ujjaim megfeszülnek. A konyhában csend volt, csak a hűtő zúgott monotonul.
– Gábor, ez az én otthonom – suttogtam. – Itt nőttél fel, minden emlékünk itt van. Hogy gondolhatod, hogy csak úgy… átadom?
– Nekünk is szükségünk van helyre, anya! – vágott közbe türelmetlenül. – Két gyerekkel már nem férünk el abban a panelban Kőbányán. Nálad meg csak egyedül vagy. Miért nem érted meg?
A szívem összeszorult. Azt hittem, ha egyszer eljön ez a nap, könnyebb lesz nemet mondani. De Gábor az egyetlen fiam. A férjem, Lajos már tíz éve meghalt. Azóta minden reggel egyedül iszom a kávémat ebben a konyhában, ahol valaha hárman ültünk.
– Nem tudom… – mondtam végül halkan. – Ez az egyetlen biztos pont az életemben.
Gábor felállt, idegesen végigsimított a haján.
– Anya, nem akarok veszekedni. De ha szeretsz minket… ha szereted az unokáidat… akkor segítesz nekünk. Nálad úgyis csak üresen állnak a szobák.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem akartam sírni előtte, de nem tudtam visszatartani.
– Szeretlek titeket – mondtam remegő hangon. – De én is ember vagyok. Nekem is szükségem van valamire… valamire, ami csak az enyém.
Gábor nem válaszolt. Csak nézett rám hosszú másodpercekig, aztán szó nélkül kiment a lakásból. Hallottam, ahogy becsapódik mögötte az ajtó.
Aznap este órákig ültem a sötétben. A régi családi fotókat nézegettem: Gábor kisgyerekként, Lajos karján; karácsonyok, születésnapok, nyaralások Balatonon. Minden emlék ebben a lakásban él tovább.
Másnap reggel csörgött a telefonom. A menye, Zsuzsa hívott.
– Ilona néni, beszélhetnénk? – kérdezte feszülten.
– Persze, gyere át – mondtam fáradtan.
Zsuzsa hamarosan megjelent. Idegesen babrált a táskájával.
– Nézze, tudom, hogy nehéz ez magának – kezdte óvatosan –, de Gábornak most nagyon sok a gondja. A munkahelyén is bajok vannak… és hát… mi tényleg nem férünk el.
– Értem – feleltem halkan. – De nekem sincs már senkim ezen kívül.
Zsuzsa sóhajtott.
– Nem akarjuk elvenni magától az otthonát. Csak… ha legalább átírná Gábor nevére, akkor hitelt tudnánk felvenni rá. Maga maradhatna itt, ameddig csak akar.
A szavak úgy vágtak belém, mint egy kés. Hitel? Mi lesz velem, ha valami balul sül el? Ha elveszik a lakást? Ha egyszer csak azt mondják: „Ilona néni, most már mennie kell”?
Aznap este felhívtam a nővéremet, Margitot.
– Margit, mit tegyek? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Ilona, ne add oda! – vágta rá azonnal. – Gondolj magadra is! Ha egyszer átírod, soha többé nem lesz beleszólásod semmibe.
– De hát ők a családom…
– A családnak szeretni és védeni kellene téged is! Nem csak kihasználni!
Napokig őrlődtem. Gábor nem keresett. Az unokáimat sem láttam. A lakás hirtelen óriásinak tűnt és hidegnek. Minden zugában ott lappangott a félelem: mi lesz velem, ha egyszer tényleg egyedül maradok?
Egy hét múlva Gábor újra megjelent.
– Anya, döntöttél? – kérdezte ridegen.
Felálltam az ablak mellől és remegő kézzel nyúltam a fényképekhez.
– Gábor… nem tudom megtenni – mondtam végül. – Sajnálom.
A fiam arca eltorzult.
– Tudod mit? Akkor ne számíts ránk! – vágta oda dühösen és kiviharzott.
Azóta eltelt három hónap. Egyedül vagyok. Néha Zsuzsa ír egy üzenetet: „Az unokák jól vannak.” De Gábor nem keresett többé.
Minden nap elgondolkodom: vajon önző voltam? Vagy csak meg akartam védeni magam? Hol húzódik a határ a szeretet és az önfeladás között?
Talán sosem tudom meg a választ. De minden este ugyanazt kérdezem magamtól: lehet-e boldog az ember úgy, hogy közben elveszíti mindazt, amiért egész életében küzdött?