Harminc év árnyékában: Amikor László elment, és újra kellett tanulnom élni

– László, ne menj el! – kiáltottam utána, miközben a bejárati ajtó hangosan becsapódott mögötte. A kulcs csörrenése a zárban olyan véglegesnek tűnt, mintha egy egész életet zárt volna ki vele együtt. A nappali sarkában álltam, remegő kézzel, és csak néztem a helyet, ahol az imént még ő állt. Harminc év. Harminc év közös reggeli kávé, viták a gyerekekről, közös nevetések a balatoni nyarakon, és most mindez egyetlen pillanat alatt semmivé lett.

A csend szinte fojtogató volt. A falióra kattogása hirtelen hangosabbnak tűnt, mint valaha. A gyerekeink már rég kirepültek: Zsófi Londonban él, Gergő Debrecenben dolgozik. Egyedül maradtam ebben a nagy, túl tágas házban, ahol minden sarokban ott lapult egy-egy emlék. Az első karácsonyunk, amikor László még saját kezűleg faragta a fenyőfát; az a veszekedés, amikor Gergő nem akart tovább zongorázni; Zsófi első szerelme, akitől László annyira féltette…

Aznap este nem tudtam elaludni. Csak forgolódtam az ágyban, ahol most már csak az én oldalam volt meleg. Vajon miért ment el? Miért most? Miért nem mondott semmit? Az utóbbi években persze voltak jelek: egyre kevesebbet beszélgettünk, László sokszor későn jött haza, és gyakran nézett rám üres tekintettel. De mindig azt hittem, ez csak az élet rendje. Hogy majd elmúlik. Hogy együtt öregszünk meg.

Másnap reggel Zsófit hívtam fel sírva. – Anya, gyere ki hozzám Londonba! – kérlelt, de én nem tudtam elindulni. Nem akartam menekülni. Aztán Gergő is felhívott: – Anyu, ha kell, hazajövök! – mondta határozottan. De nem akartam terhet rakni rájuk. Mindig is én voltam az erős anya, aki mindent megold.

A napok összefolytak. Minden reggel ugyanaz: felkeltem, főztem egy kávét két csészével – aztán rájöttem, hogy már csak egy kell. A boltban is mindig két joghurtot vettem, két kiflit… A szomszéd Marika néni egyszer áthívott egy teára. – Tudod, Ilona, az én férjem is elment egyszer – mondta halkan. – De visszajött? – kérdeztem reménykedve. – Nem – felelte szomorúan –, de én megtanultam nélküle élni.

Hetek teltek el így. Egyik este aztán váratlanul becsöngetett hozzám László húga, Éva. – Ilona, beszélnünk kell – mondta komoran. Leültünk a konyhában.
– Tudod, Laci már régóta szenvedett – kezdte Éva. – De miért nem mondott semmit? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Félt attól, hogy megbánt téged. Hogy te nem vagy boldog mellette…
– Én? Nem vagyok boldog? Hiszen mindent megtettem érte! Mindent feladtam…
– Néha pont ez a baj… hogy túl sokat adunk fel magunkból.

Éva szavai napokig visszhangoztak bennem. Tényleg feladtam volna önmagam? Mikor történt ez? Talán amikor otthagytam a tanítói állásomat Gergő születése után? Vagy amikor Zsófi miatt lemondtam a továbbtanulásról? Vagy amikor László kedvéért minden nyáron ugyanoda mentünk nyaralni?

Egyik este elővettem a régi naplómat. Lapozgattam benne: mennyi álom, mennyi terv… Hol vesztettem el Ilonát? Hol lettem csak „anya” és „feleség”? Ki vagyok én most?

A gyerekek egyre többször hívtak: – Anya, menj el valahova! Menj színházba! Menj el kirándulni! – De nem volt hozzá bátorságom. Féltem az újrakezdéstől.

Egyik vasárnap reggel azonban valami megváltozott bennem. Kinéztem az ablakon: sütött a nap, madarak csicseregtek. Felöltöztem és elindultam sétálni a közeli parkba. Ott találkoztam régi ismerősökkel: Kati nénivel a könyvtárból, aki meghívott egy irodalmi estre; Pista bácsival, aki mindig viccelődött velem; sőt még a régi kolléganőm, Ágnes is ott volt.

Aznap este először éreztem úgy hónapok óta, hogy talán van remény. Hogy talán lehet új életet kezdeni ötvenöt évesen is.

A következő hetekben elkezdtem újra tanítani – először csak helyettesként egy közeli iskolában –, majd beiratkoztam egy festőtanfolyamra is. A gyerekek büszkék voltak rám: – Anya, végre magaddal is törődsz! – mondta Zsófi mosolyogva videóhívásban.

Persze még mindig fájt László hiánya. Minden este lefekvés előtt eszembe jutottak a közös évek: a jók és a rosszak is. De már nem bénított meg a fájdalom.

Egy év telt el azóta, hogy László elment. Most már tudom: nem csak őt veszítettem el akkor este, hanem önmagamat is újra kellett találnom.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon lehet-e igazán újrakezdeni ennyi idő után? Vagy örökre bennünk maradnak azok az árnyékok?

Ti mit gondoltok? Ti hogyan találtatok vissza önmagatokhoz egy nagy veszteség után?